Minden utazás egy kaland kezdete. Prága az egyik kedvenc városa volt. Összespórolt annyi pénzt, hogy a világ bármely városában szerényen le tudott volna telepedni. Fiatalabb korában bejárta az akkor bejárható helyeket, és úgy alakult, hogy rendszeresen Prágába utazott. Szeretett onnan eljönni is. Az utazást magát is kedvelte. A vonatot a nyüzsgés miatt, az autót pedig a kényelem miatt. Mindig olyan helyen szállt meg, ahonnan villamossal be lehetett jutni az óvárosba. Szerette a régi utcákat. Voltak kedvenc helyei, amit itt tartózkodásakor minden alkalommal újra és újra végig járt. Nem csak a sörözőket, hanem városrészeket akár a várban, akár az Orlojnál vagy a Tin mögötti térnél. A prágai kocsmákat nem kell bemutatni. Az évek alatt szépen kialakult szokásává vált neki ahogyan a „kocsmakörútjait” szervezte. A reggeleket valamelyik külvárosi csehóban töltötte. Lazán. Csak 8 fokos söröket kortyolgatott. Kávét sosem ivott Prágában. Kávézni a budai várba járt. Csendesen emelgette a kriglit és jegyzetelt. Naplóját írta. Nem éppen meghalni jött, de tudta, hogy ez lesz az utolsó útja. Általában egyedül utazott. Nem volt emberkerülő, de külföldön ritkán ismerkedett, és azok se váltak tartós kapcsolatokká. Otthon barátkozott. Ide olvasgatni és rajzolgatni járt. Itt mindig ihletet kapott, és folyamatosan karmolta a fehér papirost. Amikor a naplóírással végzett, átment valamelyik kisvendéglőbe, és evett valamilyen könnyű szaftot knédlivel. Ebéd után gyalogosan, vagy ha az idő ellene volt villamossal a Károly-híd és a vár volt a célpont. Biztonságból az összes szobrot megérintette a hídon oda – vissza, és mint aki minden dolgát elvégezte, úgy nézte a zsilipezők munkáját. Ha megunta a vizet, akkor megfordult és az ezer tornyokat nézte. Nem sietett. Már nem sietett sehova. A meredek utcák után jó volt lassan ereszkedni. Lefele jövet a vár kőkorlátjánál mindig hosszasan elidőzött, és merengve nézte az alatta helyezkedő éttermet, ahol a székek mellett ágyak, fekvőhelyek is voltak a vendégek részére. Mintha először látná ezt az enteriőrt mindig elmélázott, hogy egyszer bizony ő is kifekszik, és úgy szürcsöli majd a pilsenit. Valahogy azonban törlődött ez a vágy, és inkább a Napóleonra emlékeztető helységben töltötte a délutánt. Itt többen ismerték. Nagyon otthonos kis találmány volt ez az ivó. Finom szivarokat lehetett pult alól kapni, igazi Havannát. A délután itt vérzett el valamilyen könnyebb vacsorával együtt. Aztán már az a néhány sör és a csehóban kötelező pálinka után bizony jól esett a séta, néha egészen az U Fleku kapujáig. Ez volt az az intézmény, amiért először Prágába jött. Első alkalommal végig járta a helységeket. Volt itt a császárnak is külön terme. Ha valaki délelőtt jön, akkor nincs akkora nyüzsgés még, és szívesen eldicsekednek a hely szépségeivel és akár körbe is vezetik a látogatót. Ő azonban ide már sötétedés után szokott érkezni. Ilyenkor persze sokszor belebotlik az ember olyanokba, akik nem tisztelik ezt a fekete sört, és hamar az asztalra csapják a fejüket, mint egy rosszul felkészült bokszoló az első meccsén. De ő tudta, hogy ezt a sört, ezt a fekete italt nagyon is tisztelni kell, nem lehet büntetlenül csak úgy bekapni kettőt, hármat. Úgy kell vele bánni, mint egy szűz lánnyal. Kóstolgatni, nyalogatni kell. Símogatni, szagolgatni, hallgatni mit üzen, és szépen lassan birtokba venni. A katonazenekar adta a másik oldalt. A szükséges rosszat. Sehol a világon nem tudta volna elviselni ezeket a kis Svejkeket, de ehhez a helyhez illettek. Néha még el is mosolyodott rajtuk. Prágában egyébként sosem érezte, hogy valami csak a turisták vakítására lenne kitalálva. Bécsben a hányinger kerülgette, amikor fiákerek mellett ment el a dóm mögött. Itt pedig minden élhető volt. Mindent az itt élők itattak (ittak) át élettel. Még a katonazenekart is. A második „fekete” után sokszor eszébe jutott, hogy miért nem telepedik le itt. Talán ha találna egy lányt. Egy nőt. De nem beszélte a nyelvet. A nők nyelvét otthon se beszélte. Sört minden nyelven tudott kérni. A legszívesebben az „una cerveza, por favor”-t használta, de sajnos itt be kellett érni a „jedno pivo, prosim” szinte már nevetségesnek hangzó mondattal. Mennyivel szebb a spanyol nyelv. Hol van azonban ehhez még a nők nyelve. Mindig itt, ebben a kocsmában határozta el, hogy elég volt a lumpból és gyerünk haza. Amikor meg hazaért, mindig úgy gondolta, hogy egy-két napot bizony még maradnia kellett volna.
A mai nap is hasonlóan telt, mint ahogy fentebb erről megemlékeztünk. A vasárnap reggelek a külvárosban elég kihaltak. Több vendéglő délig nem is nyit ki. Akkor is csak azért, hogy kiszolgálják az ebédhez sört venni vágyókat. Akik üvegkancsókkal állnak a söntés pultnál, várják hogy megteljen az, és gyönyörködve nézik, ahogy egy- egy vízcsepp végigszalad az üvegen barázdát szántva a párába. Ilyenkor kicsit többet kell bolyongani, mire nyitva tartó helyet lehet találni. Ma valamelyik stadionnál lelte meg a reggeli naplózáshoz a helyet. A kricsmi üres volt. Egy jól felszívott arc ült az egyik asztalnál, meg a jól megtermett csapos. Ennyi. A naplóírás fontos részét képezte napjainak. Nem akart addig meghalni, amíg le nem írja az igazságot. Ahogy egyre jobban belemélyedt a történet részleteibe, már maga sem tudta, mi is az igazság. Ezen jókat kacarászott. Persze csak úgy, hogy ne hallja senki, és ilyenkor megengedett magának egy jóféle gyümölcspálinkát, amitől még jobb kedve lett. Otthon ilyen jó pálinkát csak háznál lehet beszerezni. Vagy Erdélyiektől. A pálinkától megjön az étvágy is. Kis szaft, knédli és vasárnap egy fácán. Arany Fácán persze, és ezzel szépen nagy nyugalomban el is telt az az idő, amit a délutánra szánt, és lassan a sötétedés közepette a Fleku felé vette az útját. Nem volt telt ház. Amikor a pincér elé rakta a korsót, azonnal elkezdtek felé közelíteni a zenészek. Benne a hazautazás gondolata fogalmazódott meg, de egy kacagás, ami áttetszett a tangóharmonika kaján hangján, szétkergette a gondolatait. Kortyolt egyet, de nem tudta rendezni a sorait. Kortyolt még egyet, és a kacaj újra előbújt. Egyenlőre még rejtve gazdáját, de egyre mélyebbről hallotta a dallamot. A harmonika meg közeledett, és szinte eltakarta az egész világot. Az egész életére rátelepedett a giccses dal. Mint álmában, amikor egy szörnyen kis autóban ül, és hiába nyomja a gázt, az autó egyáltalán nem vagy éppen hogy csak megy, ő pedig sietne, rohanna valahova. Nincs menekvés, a trombitás is észrevette, és a harmonikást túlszárnyalva valamilyen földön túli szólóba kezdett. Mindennek vége, kezdett a türelem a végéhez érni, de csoda történt. A zenészek nem hozzá cammogtak, hanem egy mögötte ülő szerelmes párhoz. A zaj így is elviselhetetlen volt, de legalább már a horizont felszabadult. Behunyta a szemét, hátha meghallja a kacagást, és egy újabb korty után elégedetten nyitotta ki a szemét. Abban a pillanatban megtalálta a hang eredetét. Valamilyen művészcsoport lehetett sok nővel. A csoport közepén ült a hang gazdája. Táncosoknak gondolta őket vagy zenészeknek, bár ahhoz sokan voltak. Valamilyen katonaindulóba kezdett a két tapintatlan turista szomorító, de ezt ő már nem hallotta, csak a kacagó száj rezgéseit fogta. Valamilyen rezgést a nevetgélő hölgyemény is foghatott, mert egyre gyakrabban nézegetett át a szemben levő asztalhoz. Sajnos nem lehetett tudni, hogy nem azért-e, mert a katonainduló benne is kinyitotta már azt szerszámot, ami ilyenkor egy kótyagos fejnek először az eszébe jut. A csoda azonban megismétlődött. A pincér két túltöltött korsót rakott le zenészeink asztalára, és ebben a pillanatban a szám kétharmadánál azonnal abbamaradt, és egy csapásra vissza kapta a kocsma a saját és őszinte hangzavarát. Gyufa sercenés, korsó koccanás, villa sikítás és persze a női kacaj vette át a helyet. Tisztult a kép is. Már biztosra vehető volt, hogy a nőci nem a zenészeket kutatta a félhomályban. A sörnek van két rossz tulajdonsága. Ha bemegy, ki is kell jönnie. Így volt ez most is. A budinak jellegzetes és teljesen egyforma szaguk van a cseh kocsmákban. Ezt a szagot sehol a világon máshol nem érezni. Nem nevezhető illatnak, de mégsem lehet egy napon említeni egy vidéki pottyantós bűzével. Vizelés közben fedezte fel, hogy az érzékszervei sokkal jobban működnek. Egy vizelde szaga még sosem serkentette gondolkodásra. Dolga végeztével az árkád alatt majd fellökte a kacagó nőt. Ahogy testük találkozott, a koccanás hatására bizony hanyatt vágódott volna, ha két karja nem öleli magához hirtelen. Az ölelésre ölelés volt a válasz, és már majdnem egy csók is. A sörnek azonban van egy másik rossz tulajdonsága is. A szénsav is távozni akar, az pedig felül bukkan elő. Bizony ez a bájos balerina egy diszkrét, de mégis észlelhető büfit eresztett el. Lehet az ijedelem vagy az ütközés miatt. Pirongva, de robbanni készülve sütötte le a szemét. A robbanás egyszerre tört ki. Mindketten hatalmas röhögésbe csaptak át. A katonaruhába öltözött zenészek kíváncsian tették le a korsókat, és rosszallóan néztek a hahota irányába, hogy ki vehette át a szórakoztatás nehéz ugyan, de nemes kenyerét tőlük. A lány mutató és hüvelykujját összeérintve jelezte, hogy mennyi ideje maradt ahhoz, hogy száraz bugyiban folytassa ezt a sok ígéretet rejtő éjszakát. Már szaladt is. Visszatérte után kézen fogta, ellenszegülést nem tűrve odavezette az asztalukhoz. Az asztalnál keverék nyelven folyt a társalgás. Hol angolul, hol spanyolul. Egy spanyol tánccsoport tagjai voltak, a lány pedig egy mexikói emigráns, akihez csatlakoztak a többiek itt, Prágában. A lányt egyszerűen úgy hívták, hogy Szerelem. Ezt már a WC előtt is sejtette. Fekete ruhája pazar volt. A csipkéket mintha finom, apró kezű pókok szőtték volna. Először zavarba is hozta a látvány. A nő melleiből nem sokat takart. Azok teljes szépségben pompáztak előtte. Nem tudta, vagy nem akarta elég gyorsan elkapni a tekintetét, és Szerelem kiszúrta a fürkészés irányát, és mutatóujjával az orrára csapott. Hajnalig mulattak. A lánynak volt albérlete és meghívta őt, de tisztázták, hogy ne számítson semmire. Ő mondta is, hogy á, dehogy. Az gyönyör, hogy vele lehet. A bérelt lakás olyan volt, mint bármelyik másik bérelt lakás, csak sokkal kisebb. Amíg Szerelem zuhanyzott, szét tudott nézni a garzonban. A falnál a sarokban egy ágy, amit felemeltek másfél méter magasra, vagy talán egy kicsit még magasabbra. Az oldala, az ágynak szőnyegekkel volt takarva. Mellette két fotel egy asztallal, prágai utcarészletek a falon, meg egy szekrény. A konyha a bejárati ajtóból indult bekebelezve az előszobát. Kis pult, amin rezsó, egy kenyeres kosár és mellette bajonettből átalakított kenyérvágó. A kés az aránytalanságával hívta fel a vendég figyelmét. Rettenetesen hosszú és közben meg kecsesen vékony. A pult mellett a hűtő. Európai városok képeivel teleragasztgatva. A lakásban semmi érdekes. Mint egy átmeneti szállás. Pont olyan volt, amit az ember bármelyik pillanatban ott tudott hagyni, ha menekülni kell.
Az ébredés nem érte váratlanul. Megszokta már, hogy itt vannak esték, éjszakák, amik tovább tartanak, mint odahaza általában. Ahogy körülnézett a szobában azért keresnie kellett a gondolataiban, hogy most hol is van éppen. Aztán persze szíve emlékeztette, hogy tegnap megismerte Szerelmet. Egy cetli az asztalon, amiben leírták, hogy köszönik, meg örülnek, és remélik, hogy újra. Most próbára kellett menni, és vacsira várják vissza. Az ajtót csak csapja be maga után. Így is tett. A reggeli nyolc fokos kimaradt, és egyből az ebéd következett. Érezte, hogy energiára van szüksége, és húst kívánt. Húst. Legjobban nyers húst. A délután programjába nem keveredtek zavaró körülmények, vagy csak nem vette észre. Arra sem emlékezett, hogy hol, merre és mennyi. Nem is volt fontos. A vacsorára se emlékezett másnap. Az első ölelésre, az első csókra viszont igen. A csók íze még mindig ott volt a nyelvén. Pirított mandula, grillázs. Ebben biztos volt. A karamell illata, íze és a színe. Ha kérdezték volna a tegnapi éjszakáról, csak ennyit tudott volna mondani. Forróság, tűz. Ahogy a türelmet nem ismerő kezdő cukrász a forró karamellás kanalat a nyelvéhez érinti, és az izzó láva odaharap. De a fájdalom mindig alul marad a gyönyörrel szemben.
A reggel megint egy cetlivel találta meg. Ahogy fészkelődött az ágyon, egy reccsenéssel beszakadt alatta. Eltörhetett valami. Bizony szegény bútornak is kimerítő éjszakája lehetett. Szemérmesen tartotta magát az esti bukfencekben, szaltókban, és nem hárította át az öregedéssel járó problémáit a szenvedélyes társaságra. Most azonban benyújtotta a számlát, és szépen megadta magát. Óvatosan lekászálódott az ágyról, nehogy nagyobb kárt csináljon. Félre húzta a függönyt, hogy megkeresse a baj forrását. Középen egy gerenda tartotta a matracot. Kis folyosó volt az ágy alatt, ahol dobozok helyezkedtek jobbra is, balra is. Ezzel azonban nem foglalkozott, csak a hiba elhárításán agyalt. Látta, hogy szerszámra és faanyagra lesz szüksége. Úgy kellett elhagynia a garzont, hogy nem csukhatta be az ajtót, mert kulcsa továbbra se volt neki. Papírral kitömte a zárat, és behajtotta úgy, hogy aki csak elmegy az ajtó előtt, az nem vehette észre, hogy nincs bezárva. Taxi, bolt, rövid huzavona a kis mennyiség miatt. Ezeket a problémákat ismerte otthonról, egy kis apró a boltos zsebébe. Azután már robogott is vissza a lakásba. Ahogy belépett, rossz érzése támadt. Sose rohant még ennyire. Ilyen még nem fordult elő, hogy amikor kilép egy lakásból, majd visszatér, közben valahol ne lett volna egy korsó pilzeni. Rossz érzését ennek tudta be. Meg kicsit aggódott is, hogy meg tudja-e oldani a problémát úgy, ahogy azt kitervelte. Bebújt a szőnyegek közé, és nekiállt a javításnak. A nekiállt enyhe túlzás volt, hiszen a belmagasság a melléig ért. Így aztán elég fura kitekert testtartásban alkotott. Kínjában le is verte az egyik dobozt. A dobozokra eddig ügyet se vetett, csak azt látta, hogy valamilyen címkék vannak rajtuk. Talán nevek. Nevek igen. Különböző nevek. Különbözők, de csak férfi nevek. A kiborult dobozban ruhák, meg egy cipő. Mintha egy váltás tartalék ruha lenne. Szépen, tisztán nagyon pedánsan összerakva. Kíváncsisága csak izzadásánál volt erősebb. Nem tudta visszatartani magát, és újabb és újabb dobozt bontott fel. Szinte minden doboz ugyan úgy nézett ki. Persze más- más ruhadarabokkal. Feszülten bontogatta a dobozokat. Ismételgette a neveket és tépte fel a fedelet. Szíve majd kiugrott, amikor az egyik szélső dobozon a saját nevét vélte felfedezni. Odafordult, és semmi kétség, az ő neve volt. A doboz üres volt. Ebben a pillanatban Szerelem hangját hallotta az ajtóban, ahogy szólítja, majd egy halk sikoly, ami inkább számon kérő volt, mint ijedt. A levegő elfogyóban volt, és a forróságot az ijedtség kellemetlen érzése váltotta fel. Tolatott ki, de valami belenyilallt. A fájdalom egyszerre jelent meg a hátában és a melle alatt is. A melléhez kapott, és végre egy kis hűvöset érzett. De ez a hűvös belőle állt ki. Hirtelen eltűnt a hűvösséget adó penge, és a másik melle alatt bújt ki újra, de ezt ő már nem érezte!