Gyerekkoromat a nagyszüleimnél töltöttem. Anyám születésem után röviddel elment. Apám egy évig bírta elviselni anyám és a szerelem hiányát. Így kerültem vidékre. Külön kis sziget voltunk az emberiségtől elkülönülve. Nem volt ez a szigetség egyedülálló történet. Az összes tanyasi gazda sziget volt. Mindenki élte a saját életét. Búcsúkor meg vásárokban találkoztak és cserélték ki az információkat. Itt kaptak és adtak hírt a jobb átvevőkről vagy a csalókról. Városi gyerekként ki voltam éhezve minden hírekre. Ingerszegény környezetnek éreztem az alföldi tanya világot. Amerre csak ellát a szem kiégett tarlók zöldet, vagy éppen menedéket kereső állatokkal. A messzeségben zöldellő foltok, fehér villanásokkal, amik házakat sejtetnek. És a nagy kékség. Többször azon kaptam magam, a földön fekszem és a felhőket bámulom. Figyelem milyen formákat csal ki a szél belőlük. A fények néha olyan kísértetiesen törtek felém mint amiket csak szentképeken láttam addig. A helyi gazdák is csak az eget kémlelik naphosszat, hogy lesz-e végre eső. Az eső azonban nem jő. Marad a puszta. A nagy nyitott tér szinte beszippantja a gyakorlatlan nézőt.

Repülni vagy lovagolni szerettem volna. De még bicajom se volt. Az öregek féltve őrizték a sajátjukat. Nem derült ki számomra, hogy engem féltettek vagy tőlem féltették, drótszamaraikat.

A búcsú nagy kaland nekünk is gyereknek. Sátrak, színek és végre emberek. Nagy élvezettel vetettem magam bele a sokaságba. Otthon csak Csuli volt. A kutya. Ő volt akivel felfedeztem a környéket a ház mögötti kis akácost. Játékból fácánra vadásztunk. Nyilakat készítettünk. A rengeteg tüskétől estére kétszeresére dagadt a kezem. A búcsú előtt már hetekkel kibírhatatlan voltam. Egész napra elkóboroltam és csak a gond volt velem. Amint felvirradt a nagy nap ismét kezes báránnyá váltam. Élveztem, hogy ünneplőbe öltözök és végre cipő is kerül a lábamra. A mise után jött az ünnep, kaland része. A kirakodó vásár felfedezése. Mindig kaptam valamit. Mindig volt valami. Valami kis vásárfia, egy kis ajándék. Amolyan ötperces játékok, csak addig működik, míg haza nem érünk vele. De talán nem is játszanánk vele többet és ez az élettartam csak jól ki van kísérletezve. A labda is csak ez első kecskerágóig tart. Ott a tüske végez alapos munkát. Gyerek, akivel meg lehetne osztani a pattogós örömet úgyis csak 20 kilométerrel arrébb lakik. Egyszer meg próbáltam barátkozni. Mire átértem a szomszéd haverhoz, leszakadt a lábam. A talpam, bokám tele volt bogánccsal. A labda még egyben, de kedvem valahol útközben futott zátonyra. Éppen annyit pihentem, amennyit szükségesnek éreztem a hazafelé vezető kalandhoz. Mert tudtam, hogy az lesz. Ha velem lett volna Csuli, biztosan ráültem volna a hátára. Vagy egyszerűen mögé kötöztem volna magam. Többet közös focira nem is gondoltam.

Az egyik búcsúban különös hírek terjengtek. Katonaszökevények betyárkodnak a tanyavilágban. Fosztogatják az apró jószágot. Láttam, hogy nem szívesen és halkan mondogatják egymásnak a történeteket a férfiak poharazás közben. Ahogy fogyott a bor, úgy lettek egyre gonoszabbak a rablók. Este felé már voltak akik gyerekeket ettek. Nem derült ki számomra, hogy ezekről a rablókról van szó vagy ez csak megtörtént egyszer, valamikor régebben. Vagy a pap mondta valamelyik misén. Hazafelé nagyanyámmal elbújtunk a szekér hátuljában és aludni tértünk. Hiába húztam magamra a nagy lószőr pokrócot, Nagyanyám úgy horkolt, hogy én nem tudtam álomba szenderülni. Előre másztam, hogy nagyapámmal átbeszéljem a hallottakat. De az öreget elnyomta a buzgalom. Ülve horkantgatott és néha álmában a lovaknak adott parancsokat. -Neee Csillag, hőőő Holló. A lovak tudták már az utat hazafelé. Szépen, komótosan, cammogva vonták a kocsit. A mai napig imádom a lovak szagát. Hol az öreget, hol a lovak farát néztem. A lovak egy ütemet, ritmust találtak ki maguknak: két dobbanás és megemeli a farkát, majd két dobbanás és oldalra csapja. Mintha megint csak bogarakat akarna elhessegetni. Pedig ilyenkor a bogarak is alszanak. Aztán meg felém mintha csak pofon akarnának csapni. Azzal ütöttem az időt, hogy megpróbáltam elkapni a farkát. Közben azon törtem a fejem, hogy hogyan védene meg minket és a tanyát ez az öregember. Úgy gázolnának át rajtunk, hogy nem maradna belőlünk még egy emlék se. A házunk úgy lett meg építve mintha egy nagy de fordított P betűt formázna. Csak a kör alakú része szögletes volt. A P szára egy elkerített konyha kert volt jobb oldalán földút szaladt a másik oldalán volt a bejárat a tanyára. A kert végében a lakó épület balra merőlegesen egy nagy fészer arra merőlegesen az istállók és arra merőlegesen a disznó ólak. Az udvar annyira volt nagy hogy a közepén levő eperfát kényelmesen megkerülhette egy lovaskocsi. A bejárat egy szélesebb utacska volt. Teljesen nyitott. Csodálkoztam is de most számomra ez nagy fejtörést okozott. – Nem köllött. Ennyi volt nagyapám válasza.

Nappal tettük a dolgunk. Én számoltam a felhőket vagy éppen tüskéket gyűjtöttem. Az öregek bíbelődtek az állatokkal meg a földdel. Az estéim azonban szorongással teltek. Ott húztam az időt ahol csak tudtam. Hosszasabban vacsoráztam lassabban mosakodtam. Könyörögtem minden este, hogy kártyázzunk. Persze az öregek fáradtak voltak és csak az ágyra gondoltak. Korán kell kelni. Egyre jobban féltem. Minden zajra megriadtam és a fények, amiket úgy szerettem, azok is az ellenségeim lettek. Olyan csillagosak voltak az éjszakák mintha egymás mellett lenne ezer meg ezer reflektor. Baljós volt az egész. Egyre kevesebbet aludtam. Egyre ingerlékenyebb lettem. Rettegtem de mintha vártam is volna a nagy találkozást a támadóinkkal. Aztán ahogy ez lenni szokott, minden csoda meg a három nap. A napok múlásával kezdett visszatérni a nyugalmam. Már végig is aludtam az éjszakát. Már nappal is inkább az erdőt róttuk. Szereztem valamelyik fiókból egy halas bicskát. Titokban tartottam mert minden ilyesmit elvettek tőlem. Néha néha egy kis baltát hagyott elő véletlen nagyapám. Ilyenkor egy egész napon át boldogan csapkodtam az akácokat. Másnapra azonban mindig eltűnt. A bicskámat úgy őriztem mint egy kegytárgyat. Még az ágyba is magammal vittem. Esélyt se hagyva kegyetlen őreimnek, hogy elvehessék tőlem a legnagyobb kincsemet. A tökély az lett volna ha egy doboz gyufát is találok valahol. Erre azonban kicsi volt az esély.

Az egyik éjjel zagyva álmom volt. Kergettek, és bele esetem egy nagy gödörbe. Valami csapdába. Szerencsére Csuli ott volt velem és elkezdett ugatni. Egyre hangosabban ugatott. Már ott a verembe is zavarni kezdett. Annyira zavart, hogy csendesíteni kezdtem. Aztán hirtelen felébredtem. Kinyitottam álmos, összeragadt szemem. Nagyapám már talpon volt és nagyanyám is ruhában állva tördelte a kezét. Az ajtót és az ablakokat valakik durván zörgették. A kutyák hihetetlen csaholása volt csak hangosabb. Felkapkodtam a ruhámat és néztem remegő, zokogni készülő nagyanyámat. Nagyapám erélyesen kurjantott, hogy -Őlég mán!- és elindult az ajtó felé. Mi meg a nyomában. Feltépte az ajtót, és azzal a mozdulattal ki is lépett rajta. Mi meg utána. A hirtelen kitöréstől hátrahőköltek az esti látogatók is. Nagyapám egy -Kuss legyen mán!- parancsszóval a helyére terelte Csulit. Aki inkább az én hátam mögé somfordált behúzott farokkal és onnan morgott az idegenekre. A hangos üvöltésre kicsit magamhoz tértem, és volt időm körbe nézni. Hat ronggyal eltakart arcú alak állt a házunk előtt, benn az udvarban. Az egyik valószínűleg a vezér lehetett lóháton, a többiek körülöttünk, mint egy kört alkotva. Az egyik fogta a lovakat, a többiek pedig az övükbe kapaszkodva fenyegettek minket. Fegyvereket nem láttam csak néhány kés markolatot.

-No mi hírek öreg? Hogy mén a munka?- kérdezte a lovon levő férfi.

– Dolog idő van. Hol vetünk, hol aratunk. Ezt csinálta az apám és az övé is. Nagy valószínűséggel ahogy a Te apád is tette ezt Nagyuram.

A nagyapámon nem látszott semmiféle elfogódottság. Úgy beszélt mintha csak a kocsmába kérne egy féldeci pálinkát a csomag cigaretta mellé. Nem úgy a látogatóinkon. Bizonytalanság és némi zavartság látszott a körül állókban. A lovas is laza testtartása kissé felegyenesedett. Az öreg azonban folytatta.

– Ilyen az életünk. Az idő valahogy mindig ellenünk van. Vagy annyi esik, hogy a föld nem issza be, vagy egyáltalán nem esik. Ha jó a termés a kutyának se kell ha meg gyenge akkor olyan ára van a takarmánynak, hogy csont és bőr az összes jószág mire kitavaszodik. Ez az életünk. Pénzünk ritkán van. Meg se ismerem kik vannak rajta. Harcolunk az idővel és most már úgy látom, hogy harcolni kell az emberrel is. Mindig új és új nehézségekkel áldanak meg az égiek.

Most vettem csak észre, hogy nagyapám kezében ott van egy fényes rövid nyelű, de szép, nagy fejű fejsze. Hatalmas keze majdnem betakarta az egész nyelet. Ahogy gesztikulált a holdfény időnként sugarat vetett a fényesre fent élen. Látszott rajta a gondos gazda keze nyoma. Nyilván látták a többiek is, mert mintha kicsit szélesedett volna a kör, ami minket fogott be.
– Napról napra, hétről hétre élünk. Szigorú beosztással. Ha innen bárki valamit elvinne az az életünket veszélyeztetné. Így arra kérlek Nagyuram, hogy ha valamit magaddal akarsz vinni, elötte végezz velem. Nézz körbe, amit itt látsz az az én munkám gyümölcse. Viszont ha velem végzel, ennek a szegény asszonynak se tartana sokáig az élete, így arra kérlek, öld meg őt is. És hát itt van ez a gyerek is. Mit kezdene ez az életben nélkülünk? Vele is végezzetek.

A balta meg mozgott le és fel, hogy nyomatékot adjon az öreg szavainak. Én nem is hallottam a szavak értelmét, mert le nem tudtam venni a szemem a balta kifent éléről. Szépen lassan a kezem a zsebemre tévedt és a halas bicskát véltem felfedezni az ujjaimmal.

– Aztán meg gyújtsátok föl az egészet. Ne maradjon utánam semmi. Aki nem tudja megvédeni magát és a családját, az nem érdemel semmiféle emléket maga után. Hírmondó se maradjon utánunk.

Nagy csönd jelezte, hogy támadóink nem ilyen fogattatásra számítottak. Mit szerettek volna tenni, azt még nem tudták közölni velünk. Akármi is lesz, bennem felébredt valami. Furcsa büszkeséget éreztem. A félelem elmúlt. A miséken többször hallottam, hogy a megpróbáltatások Istentől vannak. Azt gondoltam ha Isten ma el akarja venni az életem az az Ő dolga de mi itt nagyapámmal ezt másképp gondoljuk. Azt is éreztem, hogy a tisztességes munka, a becsületes élet erőt ad ahhoz, hogy így kiálljon valaki magáért és a szeretteiért. Az igazáért. Talán ez a legnagyobb különbség a városi és a vidéki ember között. A városi ember elveszítette a kapcsolatát a természettel. Folyamatos alakoskodássá vált az élete. Ezért nem tud magáért se kiállni nem hogy bárki másért. Persze nem a városi ember a rosszabb. Csak nem éli meg a természeti ember csatáit, csodáit. Sikereit, kudarcait. Nem éli át a teremtés pillanatait újra és újra. Ahogy világra segít egy állatot vagy éppen kényszerből elveszi az életét. Vagy amikor tavasszal kibújnak az első növények, vagy virágzanak a gyümölcsfák. Az évszakok változását egyáltalán nem érzékeli. Aki nem termel, nem épít vagy nem alkot, nem hoz létre értéket az sose lesz igazán boldog. Egy kis föld, egy kis birodalom, amit az ember a sajátjának érez. Megtanulja a felelősséget tudja, hogy a munkájának van értelme és érzi, hogy szükség van rá. Az a kis föld a ház, ez volt a mi hazánk, és mi készek voltunk az életünket adni érte. „Vitam et sanguinem”. Nagyapám lendületes kézmozdulatai azért jelezték, hogy nem fogjuk olcsón adni.

– Bátor beszéd ez öreg! Helyén van a szíved.

– Ha igazán bátor lennék, akkor kifordítottalak volna a nyeregből és kezemben egy késsel a torkodon mondtam volna el a mondandómat. De öreg vagyok én már az ilyesmihez, Nagyuram.
– Ne nevezz engem nagyuramnak amikor kutyának tartasz!- csattant fel a fickó. – Adj akkor legalább egy kupa bort a vendégeidnek!
– Nagyuram, hozzánk ha valaki vendégségbe jön, az nem visel az arca előtt kendőt. És a vendégem tudja, hogy éjjel alszok, mert egész nap túrom a földem. Menjetek békével, de holnap vasárnap. Nem megyek ki a földekre itthon van dolgom. Gyertek el früstökre, az eperpálinkámat az egész megye dícséri. Persze csak ha van bátorságotok megmutatni az ábrázatjaitokat.
– Jól van öreg. Holnap megismerjük egymást. -Azzal mindenki lóra pattant és elvágtattak. Nagyon büszke voltam és nagyon szégyelltem magam egyszerre. Egy pillanatig se volt bennem félsz. Mindre képes lettem volna ha úgy hozza a sorsom. Szégyenem a bizalmatlanság volt. Megítéltem az egyetlen embert aki az életét is képes lett volna értem feláldozni. Pedig hányszor hallottam már: -Ne ítélj, hogy ne ítéltess.

Az eset annak ellenére, hogy a családból bárki beszélt volna kiszivárgott. Nagyapámat nagy tisztelet övezte eddig is. Mindenki emlegette a pálinkáját meg többször fölkérték, hogyha egyben kellett megsütni egy borjút vagy egy malacot. Ezután azonban bárkinek bármilyen gondja volt az eljött hozzánk tanácsért. Ha vitás ügye volt valakinek, akkor először hozzánk jött. Az öreg nem változott semmit. Ugyan úgy túrta a földet, gondozta az állatokat, mint azelőtt. A dicsségből, a figyelemből én is kaptam bőven. Először csak ugrattak. -Jól tele volt a gatyád öcskös, mi? Sokadik alkalommal elővettem a halas késemet és megkérdeztem a viccelődőt, hogy megmutassam-é mit csináltam volna ha eldurvul a helyzet. Nagyapám a hátam mögött állt és meglepetten mormolta maga éle, hogy hetek óta keresi a nagyapjától kapott emlékét. Fájó szívvel oda fordultam és lehajtott fejjel nyújtottam felé a kést. Felemelte intőleg a tenyerét és azt mondta, hogy annak a késnek már új gazdája van. Életem legboldogabb napja volt.

A támadást követő nap reggel korán keltem, vártam a marcona haramiákat. Kilenc körül egy lovaskocsi tűnt fel a láthatáron. Izzott körülöttük a nyári levegő. Már messziről lehetett látni, hogy valami nagy állatot cipelnek. Felénk nem nagyon szerették ha az urakon kívül bárki vadászgat. Még egy nyavalyás nyúlért is elzárták a szegény embert. Nagy veszélynek voltak kitéve, mert ha valamelyik csendőr kisasolja, akkor mindenki tömlöcbe kerül. Mégis egy frissen elejtett szarvas volt a kocsi tetején. Nagyapám kedvence a szarvaspecsenye volt. A kocsi befarolt az udvarba, és hárman ledobták a földre a tetemet. Még szivárgott a vér a sebekből. Aki a kocsit vezette felállt a bakon, és hátrafordulva mellére szorított kalappal illedelmesen nagyapám felé kurjantott.

– Egy magyar ember nem mehet üres kézzel vendégségbe!
Nagyapám kezében penészes flaska meg két pohár. Mindenkivel koccintott és rám nézve biccentett egyet. Felém nyújtotta az egyik poharat és mélyen a szemebe nézve velem is koccintott. Az ital úgy marat végig a torkomat, hogy azt hittem ott okádom magam el de egy pillanattal később a maró érzés forrósággá váltott át és egyfajta euforikus hangulatba kerültem. Tíz éves alig múltam de férfivá értem abban a néhány órában. Most már csak a szerelmet kell kitapasztalnom. Az öreg kutakodhatott a gondolataimban mert a következő mondattal zárta le a történetet:
– Előbb tanulj meg rendesen írni meg olvasni.