Wass Albert, Hagyaték. Részletek:

„A tova futó idő eltakarja a titkos nyomokat. Csak itt-ott őrzi még a megfejthetetlen rejtélyek emlékét egy -egy különös rege, amit éjszakánként, pásztortüzek mellett mondanak el a vének, hogy töltsék vele az időt, vagy tél idején, kemence tüze mellett, míg odakint havat sodor a szél, s a kuckóban álom ragasztja le rendre a fiatalok szemét. De fogynak már ezek is, mert sokan, akik hallották, elfeledték tovább adni a szót, s évszázadok során egyre kevesebb maradt meg abból, ami történt. Mint például 1242-ben, amikor Batu Kán tatárjai rátörtek az országra, s feldúlták a magyarok földjét.

Síksághoz szokott népség lévén a tatárok zöme elkerülte a hegyvidéket. Egykori krónikák szerint mindössze egy kószáló csapatjuk, valami ezer lovast számláló, merészkedett csak be a Szatmári-síkságról a Szilágyság dombjai közé, kik aztán rabolva, gyilkolva, falvakat égetve jutottak el valamiképpen Doboka alá. Mikor a dobokai magyarok hírét vették a közeledő veszedelemnek, s már a szomszédos völgyek égő falvainak vörösét is láthatták az ég aljában, összeszedték nagy sebesen asszonyaikat, gyermekeiket, batyuba kötötték, amit tudtak, s a lábasjószágot maguk előtt terelve fölmenekedtek a Gyertyános nevezetű sűrű erdőbe, tova a Nagygerincen is túl, abban a reménységben, hogy ott nem lelnek reájuk a tatárok. Biztonság okából azonban három derék emberből álló őrszemet hagytak a Nagygerinc keleti bütüjén, egy vén vackor fa alatt, ahonnan látni lehetett nemcsak a falut odalent, hanem az egész völgyet is. Nyárideje volt. Tarisznyája, s kulacsa mellett elhevert a három aggodalmas magyar a vén vackorfa árnyékában, s nézte a völgyet. Déltájban telepedtek oda. Telt múlt az idő, este lett, s még mindig nem mozdult sehol semmi odalent. Be is sötétedett lassanként; kigyúltak rendre a csillagok s a békés, tücsökzenés éjszakát csupán a távoli tüzek vörös fénye rontotta meg félelmetesen. Hevertek ott az emberek, bámulták a csillagokat, s lassan a szó is kifogyott belőlük. Úgy elaludtak ott rendre-rendre, mintha csak birkanyájat őriztek volna odafönt a gerincen. Nem is hallották, hogy mikor lépett oda hozzájok az idegen. Csak arra riadtak, hogy valaki mély, érdes hangon rájok szólt!

-Lám, Mányok is ég! ………………………………………………………………………………………………………….…………………………………………………………………………………………………………………………………………

A tatárok már a hegyoldal derekánál voltak, ahol a füves legelő lankája véget ért, s a vízmosásos kopár hegyoldal emelkedett meredeken fel a gerincig. Kapaszkodtak a tatár lovak fölfele a meredek vízmosásokon, s mikor már az utolsó is elhagyta a legelőt, az idegen hirtelen lábra szökött, karját kinyújtotta a tatárok felé, s morgott néhány szót a fogai között. S egyszerre csak megmozdult a hegy a tatárok fölött. Megmozdult és omlani kezdett, tompa dübörgéssel a tatár seregre. Sárga agyag por szállt föl vastagon a megindult hegy nyomán, és eltakart mindent. A három dobokai talpra szökött és előre futott a völgy pereméig, hogy jobban láthassa a csodát. Még hallották maguk mögött az idegen mély, zengő hangját.

-Dicsérjétek az Urat, magyarok! De mikor magukhoz tértek, s hátra fordultak, a különös öregember már nem volt sehol. De elnyelte a föld a tatárokat is, mind egy szálig. A dobokai legelő végében még ma is csúnya, hepehupás agyagdombok idétlenkednek, s fölöttük mintha késsel metszették volna a hegyet, meredek agyagfal emelkedik százméteres magasba, föl a hegygerincig. Tatárvágásnak nevezi a nép még ma is, de hogy miképpen került oda, azt ma már csak nagyon kevesen tudják. S akik tudják, nem merik mondani, mert attól félnek, hogy kinevetik őket.”

„Szülőatyja a Nap, szülőanyja a Hold,

a Szél hordozta méhében, bölcsője a Föld.

Az egész világ, minden tökéletességének az atyja ez.

Ereje fogyatkozás nélküli azután is, hogy azt a földbe betöltötte.

Válaszd el a földet a tűztől, a finomat a durvától,

gondosan és nagy művészettel.

Felszáll a földről az égbe, és újból aláereszkedik a földre,

és egyesíti így a felső és alsó szférák erejét.

Így juthatsz az egész világ hatalmához.

A sötétség menekülni fog előled.

Ez az erők ereje, mert éppen úgy áthat

minden finom dolgot, mint a durvát.”

-Tabula Smaragdina-

„Nos, így szól a rege. Legtöbben, akik hallják, valahol egy pásztortűz mellett elhasalva éjnek idején, mesének vélik. Hegyi népek babonás meséjének.

De ha gondos ügyelettel vizsgáljuk történelmünket, észre kell vegyük, hogy az emberileg megmagyarázhatatlan csodák úgy vannak abba beleszőve, mint szőttes terítőbe az aranyfonál, mely elrejtőzik a színes fonalak között, majd váratlanul előbúvik megint.”

Wass Albert

Bevezető.

Nincs könnyű helyzetben, aki a Táltos témában manapság el akar igazodni. Több akadállyal találja magát szemben.

Én, ha valamit keresek történelem témában, bemegyek a könyvtárba vagy a nagy könyvesbolthálózatok valamelyik üzletébe. Ha így teszünk ebben a témakörben, akkor jól elcsodálkozunk, hogy nem igen lehet kapni még használhatatlan kiadványt sem. Ha tovább lépünk, jön az internet. Az interneten főleg Diószegi Vilmos nevével találkozunk. Fiatal éveitől kezdve kutatott a sámánok után. A fő munkájában többször is szerepel a táltos kifejezés. Olvasva a könyvet kiderül, hogy néhány párhuzamon kívül nem a magyar táltosokkal, hanem az uráli sámánokkal foglalkozik. Aztán tovább keresgélve találunk mai gondolkodók munkáit (könyveket, videókat), de ezeket csak kis kiadóknál, kis boltban lehet megkapni. Miért?

Ennek a könyvnek nem célja, hogy a táltost, mint fogalmat széleskörűen körbe járja. Szeretnénk bemutatni néhány mondatban és az olvasóra bízni a további kutatást, fejtegetés.

Itt egy link például ami sok kérdésre választ adhat: http://tengri.hu/index.php/hu/ajanlott-irodalom.

A könyvnek a fő célja az alapismereteken túl, hogy egy kis térképet adjon ebben az ezoterikus zűrzavarban.

Ebben a kis elmélkedésben többször hivatkozok Sólyomfi Nagy Zoltánra. Az ő hitvallása az, hogy olyan dolgokat épít be a „tantervébe” amire kézzel fogható bizonyíték van. Sólyomfi Nagy Zoltán hagyományőrző munkássága kihagyhatatlan egy ilyen műből. Köszönöm az engedélyét, hogy felhasználhattam, beilleszthettem az ő gondolatait.

Sokan összemossák a táltos- sámán kérdést. Kutatásaim során egymásnak homlok egyenest ellentmondó verziókkal is találkoztam.

Az egyik nézet az, hogy a magyar történelemben csak táltosok voltak, a másik pedig, hogy sámán és táltos egy és ugyanaz. Nem lehet igazságot tenni. Nagyon sok a hasonlóság és persze van sok különbség is. Érzésem az, hogy nem szétválasztható a két fogalom teljesen. Úgy vannak ők egymással, mint az a két kígyó, amelyik hol keresztezik egymást, hol pedig szétválnak.

Egy biztos, van két fogalmunk, ami nagyon összecseng. Összecseng, mert mindkettő hozott anyagból dolgozik, gyógyít. Mindkettő veleszületett adottságával munkálkodik.

A helyzetet bonyolítja még, hogy mindkét szó tudóst, tudót jelent. A mód azonban eltérő, ahogy a sámán vagy a táltos a munkáját végzi. Az egyik alkohollal „utazik”, a másiknak nem szükséges semmilyen szert használnia.

Sámán kérdésben nagyon jól informáltak vagyunk, hála Diószegi Vilmos kutatásainak! Én nem tartom teljesen elvetélt ötletnek, hogy Diószegi táltosokról szeretett volna bizonyítékokat találni, de az akkori politikai rendszer nem nézte jó szemmel. Mindenesetre egy átfogó képet kapunk a könyvből az urali sámánokról.

A sámán a szellemek segítségével felvilágosításokat ad, gyógyít, jósol. A sámánok is révülés által gyógyítanak, de a szibériai sámánok általában valamilyen segédeszközzel. Lehetett az eszköz szimplán egy dob, de a pálinka vagy egyéb, a tájegységre jellemző tudatmódosító eszköz is.

A sámánokat más népek hasonló feladatú varázslóitól és papjaitól mindenekelőtt az különbözteti meg, hogy a sámán közvetlenül érintkezik a szellemekkel.

Minden népnek meg volt a saját nyelvén a saját kifejezése a gyógyítani tudó, szellemvilággal kapcsolatba lépő, szertartásokat tartó, tudó emberekre.

A samanizmus nem korlátozódik Szibériára. Módosult formáit vagy legalábbis hatását fölleljük az észak és dél-amerikai indiánok között is. Igazi hazája azonban mégis csak Észak-Ázsia, tehát a szibériai tundrák, tajgák és a végtelen füves sztyeppék vidéke.

A néprajzkutatók, antropológusok kezdték világszerte elterjeszteni e kifejezést más népek tudóira is. Sámán szoros értelemben csak az evenkiknél volt és van.

Ha jól végig gondoljuk a név teljesen mindegy. Az az egy a fontos, hogy mások szolgálatában végzi a dolgát.

Az ősmagyar hagyományban is van egy ilyen nagy energiákkal rendelkező személy, ő a Táltos. Ez a személy a vezetője, gyógyítója vagy éppen művésze, esetleg költője az adott pillanatnak. Főszereplője egy misztériumnak. A táltos minden tudományát, minden tudását, minden képességét a Teremtőtől kapja.

A táltosság komoly feladat. Sok áldozattal, lemondással jár. Egy hivatás. Éppen ezért nem gyakoriak a táltos dinasztiák.

Mint minden tevékenység, ez is tanulható valamilyen szintig. Bizonyos, hogy vannak részei ennek a hivatásnak is, ami megkíván sajátos tehetséget. Ahogy mondani szokták: ez a gyerek született színész pl.

A táltosság nem örökölhető, de kitartással bizonyos része tanulható. Régi vezetőink úgy születtek, hogy volt tehetségük vagy a harchoz vagy éppen az adott feladathoz. Nem kinevezték őket, hanem kiérdemelték a tisztséget.

Az állatvilágban ez így működik most is. Nem képzelhető el, hogy egy farkas csordát az vezessen, akinek több pénze van, vagy akinek az apósa jó külföldi kapcsolatokkal rendelkezik.

Ha nem király volt a táltos, akkor a királyhoz közel álló személy.

Mátyás királyunkig bezárólag volt egy szakrális király, aki mindenben elmondhatta a véleményét. Ő volt az, aki megmondhatta a királynak, hogy rossz úton jár.

Ezek a szakrális vezetők a népmesékben az Udvari Bolond szerepét töltötték be.

Attila mellett Buda volt, lehetett a szakrális vezető.

Hogyan is jön ide a táltos? Pedig most nagy szükség lenne még néhány táltosra. Mint megmentőre, vezetőre vagy népgyógyítóra. Megváltóra. Megváltóra igen.

Eszmeiségét, szerepét tekintve a Megváltó Jézus Krisztussal vetekszik. A csángók például Jézust fő táltosnak nevezik, tartják. Ipolyi Arnold szerint Jézus az „Égi Táltos”.

Azt minden spirituális útra lépőnek tudnia kell, hogy ez az út nem járható végig fotelból. Aki elindul rajta, az járatlan utat választ, a sajátját. Hiába szerezték meg annyian már ezeket a tapasztalatokat, mindenkinek elölről kell kezdenie, hogy az övé lehessen a tudás.

Ez a fajta tudás része volt a magyar kultúrának, és ébredezik újra. „Koponyáink” a világ minden táján ismertek és elismertek (voltak). Nobel díjasok, feltalálók tömege született magyar anyanyelvvel. Nem térnék ki rájuk, mert a C -vitamintól a golyóstollon keresztül az atombombáig mindenben ott található a Magyar Elme.

Nem beszélve sok ezer éves írásjel bázisunkról, a rovásírásról. Túl azon, hogy ez az egyik legősibb írásmód a világon, kísérletek bizonyítják, hogy már az óvodában elsajátítható, és az iskolai tanulást is megkönnyíti.

Kevesen tudják, de amikor kötelezték népünket a latin betűk felvételére 13 hangot el kellett hagynunk, mert nem volt megfelelője a latin ábécében. Arról nem is beszélve, hogy magának a jeleknek is van több irányzatuk. Vannak olyan különleges ágak, amik jelrendszere bármelyik kalligráfiával egyenértékűek.

Az sem annyira köztudott tény, hogy a Magyar Nyelv egy szakrális, élő nyelv. Vagyis szavaink szimbólumok is egyben. Mély jelentésekkel bíró szavakkal dobálózunk, és bele se gondolunk, hogy miket rejtenek ezek a szimbólumok. Pedig ma már valamit magára adó vállalkozói könyv sem létezhet a gondolat teremtő ereje, motívum nélkül.

Sajnos valamilyen érthetetlen politikai, vallási ok miatt minden iratot, emléket elpusztítottak, hogy az utókor (a Magyarság) semmit ne tudjon ezen őstudásról.

Ha meg akarjuk érteni a táltosok hitvilágát, akkor át kell tekintenünk azt a kulturális területet, amelyben színre lép.

A vallás egyfajta iránymutató, akár egészségileg, akár erkölcsileg. Mindazonáltal meghatározza az ember viszonyát a természettel is. Elgondolásai, képzetei és elvárásai révén alakul ki.

Az ismert vallások kialakulásáig hosszú út vezetett. A kereszténység 2000 évvel ezelőtt jelent meg, de az emberiség sok ezer éves múltra tekint vissza. Ezért téves és félrevezető az a megállapítás, hogy a táltosok keresztények lettek volna.

Nyilván, ha nem akartak börtönben sínylődni, fel kellett venniük a társadalmuk rájuk erőszakolt bélyegeit. De ettől még nem lettek keresztények.

A táltosok a mai értelemben vett valláson felül állnak. A vallások nem azért születtek meg, hogy uralkodjanak vagy maguk alá gyűrjék gyakorlóját. A régebbi vallások nem rátelepedtek az emberekre, hanem kiegészítették az életét, egyfajta „életvezetési” tanácsokkal látták el őket.

A természeti ember tudomásul vette a természet erőit, és megpróbált velük harmóniába kerülni. Alkudozott, kért és könyörgött, de mindezt hatalmas alázattal tette. A természeti erők az idők folyamán felruházódtak személyiségjegyekkel, tulajdonságokkal. Ezek az erők láthatatlan szellemként, de főként állati formában jelentek meg számukra.

A természeti ember különös kapcsolatban volt halottaival is. Az élet megszűnését nem fogadta el, ezért úgy gondolta, hogy az ember a halála után a szellemvilágban él tovább. A születést nem tartotta az élet kezdetének, a halált pedig a végének. A jelen élet csak egy állomása a léleknek, ami egy másik testben, egy másik minőségben folytatódik tovább.

Seres Mária egészen odáig megy, hogy az életnek nincs kezdete és így vége sem. A természet részeként olyan képzeteket teremt néha, hogy az ember valamilyen természeti jelenségtől növénytől, állattól, hegytől, folyótól származik.

Jó példánk erre Árpád fejedelem. Ő árpától való nemzés képpen született. Az Árpád-ház ősanyját pedig egy turul madár termékenyítette meg. Így alakulnak ki a társadalmi szimbólumok növények vagy állatok formájában.

Az egyik, nem éppen dicsőséges kori magyar címerben is látható a gabona. Több állatot is szentnek tituláltak. A jelképek tiszteletet adnak a szellemeknek, és cserébe az embernek elvárásai lettek. Szépen kialakult a mágia is.

A mágia eszközeivel már nem csak kért, hanem el is várt valamit. Az elvárásáért cserébe hajlandó volt áldozatot is adni. Sokszor olyan dolgot áldoztak fel, ami a szívüknek nagyon is becses volt. Szűzlányt vagy éppen egy fehér lovat.

A mágia megjelenése új szintre emelte a természetben élők viszonyát a külvilággal. Már meg tudták jósolni az eljövendőt, és ezzel együtt befolyásolták azt.

Ez a művelet egy sajátos képességekkel rendelkező embert nevelt ki magának. Olyan emberre volt szükség, aki valamilyen szellemi többlettel rendelkezett.

Ma ugyanezt várjuk el egy orvostól. Rendelkezzen magas szakmai tudással és különleges képességgel. Hallgasson meg minket, és adjon tanácsot.

A régmúlt gyógyítói is ilyenek voltak. Nem a kémiát ismerték, hanem a természetet. Tudták melyik fű, melyik ásvány, melyik virág mire való.


Gyógyítás.

Jogos kérdés lehet az, hogy egyáltalán miért foglalkozunk a táltos hagyománnyal?

Egyáltalán miért kellene nekünk elfogadni bármilyen bizonyíték hiányában azt, hogy a táltosaink nem csak egy elnyomott nép reményei által megszült népmesei figurák?

Angyalok és sárkányok között szépen elférne a táltos is. Van egy nagyon komoly bizonyíték arra nézve, hogy a magyarok tudósai, táltosai igen hathatós gyógyító tudománnyal és erővel rendelkeztek (és rendelkeznek a mai napig).

A „Honfoglaló”, a Kárpát-medencébe visszatérő magyarság igen magas gyógyító tudással, hagyományokkal rendelkezett. Ennek egyik legkiemelkedőbb bizonyítéka a koponyalékelés ismerete és használata, az úgynevezett trepanáció. Az ismert műtéti eljárások közül a legősibbek egyike. Első emlékek 9-10 000 évvel ezelőttire tehetők.

Antropológusok, régészek, orvosok, spiritiszták gyakori vitatémája, hogy rituális vagy gyógyítási szempontokból végezték-e el ezt a ma sem veszélytelen beavatkozást?

A tanulmányok sokszor tükrözik az éppen aktuális hatalmi vagy politikai elvárásokat, de azért vannak visszatérő elemek is.

Két főbb koponyalékelési forma létezett. Külsőre a lényeg szinte ugyanaz, egy nyílást faragnak, vájnak az élő ember koponyacsontjába. Az egyik a sebészi, amelynek során eltávolítottak egy csontdarabot megnyitva a koponyaüreget. Ez a beavatkozás életmentő célú volt, többnyire sebesülés és az azt követő koponyaűri vérzés, gyulladás gennyedzés miatt végezhették el.

A másik az úgynevezett jelképes trepanáció. E módszer viszont nem hatol át teljesen a koponyacsont belső rétegéig, vagyis nem nyitja meg a koponyaüreget, „csak” egy ujjbegynyi lyukat vagy egyes esetekben kaparást, jelentett a csonton.

A jelképes trepanáció okainak feltárásánál nehezebb dolguk van a kutatóknak, hiszen a magyarság „pogány” időszakából jószerével semmilyen írásos emlék nem maradt fent (latin: pagan, paganus = vidéki, népies, ma úgy mondanánk, hagyományőrző).

A jelképes koponyalékelés a magyarok sajátságos szokása volt a X. században. Össze sem tudjuk hasonlítani más népek szokásaival, ugyanis nem nagyon fordult elő másutt Európában.

A trepanált pontok többnyire a fejtetőn vagy kissé hátrébb, időnként a homlokon helyezkedtek el. Ezeken a részeken fontos csakrapontok húzódnak.

A beavatkozásokhoz éles tárgyakat – kovakő, obszidián – használtak. Később az egyszerű fúróeszközök terjedtek el. Az eljárás egy vagy több koponyacsontot teljes vastagságában érintett, és végső soron a koponyaüreg megnyitását eredményezte.

Az egészen biztos, hogy nem gyógyító céllal végezték, nem ismerni olyan betegséget, amely ilyen beavatkozást igényelhetne.

Az antropológusok szerint valamilyen táltos/sámán gyógyító rituálé része lehetett, esetleg beavatási szertartás.

A „honfoglaló” magyarok útvonalán, például a Volga mentén ismeretesek még olyan temetők, ahol megfigyelhető a jelképes trepanáció. Ritka kivételektől eltekintve a seb jól gyógyult, ami a korabeli gyógyítás magas színvonaláról tanúskodik. Szakszerűen végezték, a beavatkozás helye nem fertőződött el, és nem halt bele az illető.

Szinte kizárólag felnőtt nőknél és férfiaknál alkalmazták. A nemek között nincs jelentős eltérés.

A kereszténység elterjedésével a szokás eltűnt, ám a régészek elvétve találnak kora Árpád-kori, XI. századi temetőkben olyan sírokat, ahol megfigyelhető e jelképes beavatkozás.

Ezek az esetek mindig viták tárgyát jelentik. Olykor a sérülés jelképes koponyalékelés volta vitatott, más esetekben a sír olyan korai datálású, hogy felmerül a lehetősége annak is, hogy még a „pogány” időkben történt a beavatkozás, de a temetés viszont már keresztény szokás szerint a templom körüli temetőben zajlott.

Ismert egy a XII. század második feléből származó koponya, amelyen minden kétséget kizáróan jelképes trepanáció nyoma látszódik. A kicsiny kaparás a koponyatetőn csaknem a korona- és a nyílvarrat találkozási pontjában van. A koponya különösen nevezetes, mert egy Árpád-házi királyé, az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béláé volt, akinek sírját 1848-ban tárták fel a székesfehérvári bazilikában. Százhetven évvel a kereszténység felvétele után egy magyar uralkodón „pogány” eredetű, minden bizonnyal táltosok által végzett szertartást hajtottak végre.

A sebészi trepanáció végzőjének pontos anatómiai ismeretei voltak, de a fájdalom- és vérzéscsillapítást, valamint a seb elfertőződésének megakadályozását is meg kellett oldania.

A korabeli gyógyítók szakértelmét nem vitathatjuk, mert az esetek nagyobbik részében a gyógyulás reakciómentes volt. A megfigyelhető remek gyógyulási arányt a “nyugati” orvostudomány a XX. század közepéig meg sem tudta közelíteni. A sírokból feltárt koponyák sejtburjánzási leletei bizonyítják, hogy a műtéten átesett egyén akár több tíz évet is élt a lékelt koponyájával, amit időnként ezüst lemezzel vagy egy fejfedőbe varrt fémlapocskával borítottak be.

A feltárt sírokban általában tíz százalék fölött található treponált koponya.

A „nyugati” orvoslást gyakorlók a sebészi célú beavatkozást fenntartás nélkül el tudják fogadni. Feltételezések szerint agydaganatokat gyógyítottak vele. (Ha ez igaz, akkor egész biztosan fejlettebb diagnoszták voltak a mai orvosoknál, hiszen nem találtak még nyomokat arra nézve, hogy lett volna MRI vagy röntgen gép a prehisztorikus korokban. Egy agydaganatot megállapítani nem egyszerű feladat, és mire a betegségnek látható jele lesz, addigra a betegnek már nem sok esélye van az életben maradásra. Az is igen furcsa, hogy akkoriban miért lett volna ennyi embernek agydaganata?)

Meglepő, de a mai időkben is sor kerül jelképes koponya megnyitásra. Itt egy nagy port kavart eset: Amanda Feilding hiába keresett magának évekig olyan orvost, aki hajlandó lett volna meglékelni a koponyáját. A fiatal szobrász úgy döntött, hogy maga végzi el a beavatkozást. Egy fogászati fúróval esett neki saját koponyájának. A műtét után azonnal érezte a lyuk áldásos hatását. – A következő néhány órában egyre jobban ellazultam, hihetetlenül szabadnak éreztem magam – mesélte a Japan Timesnak az idős asszony, aki azóta megalapította a Társaság a Koponyalyukasztásért és a Nagyobb Tudatosságért nevű szervezetet. 1983-ban úgy döntött, egy másik, az elsőnél kétszer nagyobb lyukat fúrat a koponyájába. Feilding több, mint hatvan tagot számláló csoportjának tagjai azért fúratták ki fejüket, mivel úgy gondolják, hogy ily módon kiterjeszthetik tudatukat. – Olyan ez, mintha egy festő LSD-t fogyasztana, csak így sokkal egyszerűbb beállni. – fogalmaz Peter Halvarson, az újkori koponyalyukasztás modern apostola. – Úgy működik, mint egy harmadik szem, nagyon örülök, hogy már nem vagyok olyan “szűk koponyájú”, mint azelőtt. – nyilatkozta Halvarson.

A koponya lékelés mellett több gyógymód is volt, amit a magyarokról tudunk. Minden betegségre, bajra volt gyógyírja őseinken. Természetes volt az a gondolkodás, hogy a betegség a lélek megbetegedése, és ez válik testi tünetté. A betegség kialakulásának leggyakoribb oka az egyén és a természet közötti harmónia megbomlása vagy a kiegyensúlyozott életmód, táplálkozás felborulása. Az ősi magyaroknál is vezérlő elv volt a mértékletesség.

Az egyébként ma is alap, hogy a betegség valaminek a hiánya vagy éppen többlet valamiből.

Ezt felejtettük el, amikor a városokba költöztünk. Ez a valami pedig a négy elem. Amikor valami hiányzik, akkor a négy elem valamelyike kerül hátrányba a többiekkel szemben. Persze a másik esetben nyilván valamelyik elemből több van, mint amennyi az egységhez kellene.

A mágiából ismert négy elem a gyógyítás alapja. A levegő, a tűz, a víz, a föld.

Sólyomfi Nagy Zoltán az elemekről a következőket tanítja:

Levegő, szél.

A régi hitvilágban kétféle szél létezett: a külső szél, mely lehetett kiszámíthatatlan, romboló, de építő, segítő is, és a belső szél, azaz a lélegzet (eredeti írásmóddal lélekzet), mely – ahogy az írásmód is mutatja, nem más, mint a lélek – illetve a lélek egyik része.
Szavaink, szólásaink sokat megőriztek e hagyományból: agyszélhűdés, szívszélhűdés, szélütés, szélanya, valakit rossz szél ért, kiadja a páráját, jó a széljárás, szeleburdi, szeles, felfuvalkodott, szélhámos, rossz szél fúj belőle, stb.
A lélekzésben megjelent a világ polaritása, kettős elvűsége. A belégzés a befogadás, elfogadás, elmélyülés, a kilégzés az adás, kifelé fordulás, aktivitás jelképe volt. A gyógyításoknál a füstölés jelenítette meg a levegő elemet.

Tűz.

A régi magyar hagyományban kiemelt szerepe volt. Még István király egyik rendeletében is szerepel, hogy a vasárnapi kötelezővé tett templomba járás alól csak a tűz őrizői kaptak felmentést. Több ünnep, szer, népszokás és hétköznapi hiedelem kötődik hozzá. Őseink négy legfontosabb ünnepe a Nap útjához, a fény mértékéhez igazodott, azt fogalmazta át teremtő jelképeivel emberi nyelvre.
A Tavaszi és Őszi Napéjegyenlőség a fény és árnyék, tűz és víz egyensúlyának ünnepe. A Nyári Napforduló a fény, a tűz uralmának, erejének ünnepe. A Téli Napforduló (Karácsony) a sötét uralma végének, a fény, a tűz újjászületésének ünnepe volt. Ezen kívül a Hét Boldogasszony ünnepek is az évkör menetéhez, a természet rendjéhez, a tűz növekvő vagy csökkenő erejéhez, hatásához igazodtak.

Nézzük végig az év tűzhöz leginkább kötődő jeles napjait!
KARÁCSONY: a szó jelentése Téli Napforduló (kara = sötét, fekete, csony =változik, fordul). Ekkor áll meg a sötét időszak növekedése és háromnapnyi „várakozás” után újjászületik a fény. Jézus születésének ünnepét is azért tették erre a napra a Niceai Zsinat döntésében, mert ő a keresztény világban a Fényhozó – bár hivatalos adat nincs születésének pontos idejéről. Ezen a napon ifjú sólymokat reptettek. A sólyom a közvetítő az égi világ és a földi világ között, Isten hírnöke. A karácsonyi ünnepkörhöz tartoztak a ma már korábbi Luca napi szokások is, hiszen a naptárreform előtt ez volt a Napforduló ideje (Luca = lux = fény), egybeesett Karácsonnyal. Ez volt az újév.
GYERTYASZENTELŐ (TŰZSZENTELŐ) BOLDOGASSZONY: február 2-a, a természet, a fák ébredésének ünnepe. Még láthatatlanul, de elindulnak a nedvek, az élet áramai. Ezen a napon előbb megáldották a tüzet, majd a kereszténnyé vált hagyományban a szentelt tűznél áldották meg a gyertyákat.
TAVASZI NAPÉJEGYENLŐSÉG: a fényesség ideje egyenlővé válik a sötét idejével. Régi szokás szerint ekkor lófuttató versenyeket tartottak.
HÚSVÉTI LOCSOLKODÁS: a fiatal, de az élet újjáteremtésére már képes leányokat a fiúk házról házra járva, nagy vödör vízzel locsolták meg. A férfi teremtő, megtermékenyítő tüzének szimbóluma ez, mágikus varázslás azért, hogy az élet köre tovább haladjon, a leányok képesek legyenek gyermekeket szülni. A locsolásért cserébe adott tojás ezt a termékenységet idézte meg.
MÁJUSFA ÁLLÍTÁS (SZERELEMÜNNEP, vagy TERMÉKENYSÉG ÜNNEPE): az eladó sorban lévő leányok kertjében állították a fiatal legények a májusfát, ezzel jelképezve érzelmeiket. A szerelem, a két ember közti érzelem fellobbanó, erőben ragyogó tüzének ideje ez. A fa termékenység szimbólum földbe kapaszkodó gyökereivel, abból táplálkozó ágaival, leveleivel s a születő gyümölcsökkel. Egyben a férfiasságnak, a férfierőnek is jelképe.
NYÁRI NAPFORDULÓ: a tűz, a fény teljességében van, leghosszabb a nappal. Ősi hagyomány szerint e napon nagy tüzeket raktak, megköszönve a Nap életadó tüzét. Idekötődik a tűzön járás és tűzugrás szokása (a fény erejével legyőzzük a bennünk rejtőző sötétet, megbirkózunk félelmeinkkel). Egész éjjel égtek az áldozati máglyák, a köré gyűlt sokaság énekkel, tánccal virrasztott, tüzet ugrott, hálával, köszönettel szívében.
ŐSZI NAPFORDULÓ: a fény, a Nap erejének, tüzének csökkenése elérte az egyensúly állapotát, a nappal és éj egyforma hosszú. E naptól a sötétség válik erősebbé, a külvilági tűz fogyásával a belső, befelé forduló, emésztő tűz nyer teret. Őseink táltosai a régi hitben élve kis kenyereket (pogácsákat) osztottak, elsősorban a szegények között.
A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚ során a csángó asszonyok a kelő Nap tüzében a Teremtőt látják, tisztelik. Régi szokásunk a Napba nézés máig megmaradt formája ez, mely azon alapul, hogy jeles napokon a felkelő Napban valóban megpillantható Isten arca. A Nap nem Isten tehát, hanem annak egy megjelenési formája. Őseink nem „Napimádók” voltak, hanem az életadó égitestben a teremtő erő, így maga a Teremtő megjelenését tisztelték.
A tűz a Nap földi tükröződése. Szent volt ezért minden tűz, és megtisztelő, fontos feladat a tűz őrzése. A tűzhely pedig – a tűz helye – oltár. A meleget, fényt adó Nap oltára. A családi lét, élet középpontja, így a szeretet jelképe is. Egyik gyakran használt szavunk a szoba nem más, mint a csángó vidékeken ma is használatban maradt tűzhely neve a szóba, kissé átalakult jelentéssel.
A tűz szerelem jelkép. A szenvedélynek lángja van, a szerelemnek tüze, mely elemészt izzásával, de fényében egyúttal megélhetjük a Teljességet, az eggyé válás isteni állapotát.
A tűz az áldozat színtere. Lángja átalakítja azt, amit belerakunk, ezzel képessé teszi arra, hogy felszálljon az ég, Isten, a lelkek útja felé. Őseink szabadtéri áldozati oltárok tüzében küldték felajánlásaikat, kéréseiket, ajándékaikat a Felső Világ felé, hogy a köznapi életet teljesebbé, egészebbé, egészségesebbé tegyék.
A tűz a megtisztulást szolgálta. A kicsi gyermekeket tűzzel szentelt vízben mosdatták, ami annyit jelent, hogy a Tűzszentelőkor (Tűzszentelő Boldogasszony) elégetett mogyorófa vagy nyírfa elszenesedett darabját tették a fürdővízbe.
Töménytelen szólásunk, közmondásunk vesz példát a tűzről, mutatva a nép bölcsességét, jelképekben gondolkodó észjárását. Néhányat kiragadva:

  • Aki közelebb van a tűzhöz, jobban melegszik.
  • Ami derék tűzzé vált, nehéz eloltani.
  • A polyva megég a tűzben, az arany pedig ott tisztul.
  • Amint rakod a tüzet, úgy forralod a vizet.
  • Hazának füstje is kedvesebb, mint idegen országnak tüze.
  • Nem gyújthat az, kinek magának sincs tüze.
  • Tűz, víz és asszony épen legyőzhetetlen.
  • Tüzet okád, mint a táltos.

Népmesénk címe, de sok történetben is előfordul a parazsat evő paripa, a táltos ló. Szép jelkép ez, mely valóban a táltos időkbe vezet vissza. A mese szerint a legkisebb fiú, ki nem hallgatván a gazda tiltására meglátja a vézna, erőtlen, csont és bőr lovat, annak kérésére parázzsal eteti meg. Erre a ló erőre kap s csodálatos táltos paripává válik, kivel a hős átugratja az üveghegyet, felvágtat a csillagok közé.

Így szemlélteti ezt egy táltos ének:

TÜZET RAKOK

Tüzet rakok, mellé ülök
Vörös fényben elrévülök
Lángok szirmában elégek
Megyek égnek, megyek égnek

Tüzet rakok, mellé állok
Dobom hátán mesze szállok
Pirkadó ég lelkem hívja
Alig bírja lovam szíja

Tüzet rakok, körbe állom
Szemem előtt éber álom
Múlt és jövő jelenedik
Háromból egy kerekedik

Tüzet rakok, körbe járom
Táncba repít bíbor lángom
Lelkem időből kimozdul
Múlt s jövő jelenbe fordul

Tüzet rakok, körbe járom
Táncba repít éber álom
Lángok szirmában elégek
Megyek égnek, megyek égnek

(Sólyomfi Nagy Zoltán)

Honfoglaló őseink viseletéhez tartozott a tarsoly, mely az övön hordott díszes, kis méretű bőr tartó volt. Több elgondolás van arról, mit tarthattak benne. Egyik legvalószínűbb, hogy tűzgyújtáshoz használt kellékek tárolására szolgált.
Tűz az égi tűz is. Ha felnézünk a tiszta éjszakai égre, ezer és ezer apró tüzet láthatunk ott csillagok képében. Ezek megfigyelése, a belőlük, általuk kiolvasott tudás átadása a régi ember szerves létének kihagyhatatlan része volt.

Népmeséink a csillagok útját, a világ forgását, menetét mondják el jelképekbe sűrítve, s aki tudta olvasni e jelképeket, mély ismeretek birtokába jutott. Olyan tudás ez, melyet ma is megszerezhetünk, ha meséinket ilyen szemmel, lélekkel olvassuk, értjük.

A csillagokról azt is tartották, hogy nem mások, mint e világról eltávozott rokonaink rakta tábortűz, mely körül ülve minket, utódokat figyelnek. Egyik legrégibb teremtéstörténetünk szerint a világ tűzből, egy onnan kipattant szikrából született, ezért is hívják világnak, azaz világosságnak.

Föld.

Földanya mindannyiunk édesanyja. Bolygónk maga is élőlény, önálló élettel rendelkezik, s ahogy bánunk vele, úgy gondoz bennünket, s ha megbetegítjük őt, akkor mi is beteggé válunk, hiszen nélküle, egyensúlya nélkül nem élhetünk. Ezért szó szerint is édesanyánk. Tavasszal azt mondják, Földanya várandós. Ő szüli a gyermekeket, a növényeket, mely a táplálékunk. Föld nélkül enni, inni nem tudnánk, sőt állni, járni sem. A föld a hagyományos kultúrákban a legnagyobb, közös érték volt. Kincseit adja, ha megfelelően, tisztelettel bánunk vele. Szántás előtt a vidéki ember megízlelte a földet, kezében morzsolgatta. Azt nézte, „mennyi benne az élet”.

Víz.

A tisztaság, tisztulás eleme. Szinte nem volt olyan gyógyítás, melyben valamilyen módon meg ne jelent volna. Kezelések előtti kézmosásnál, főzetek készítésénél, hűtőfürdőnél, az izzasztásnál mind alapvető fontosságú lételem. Átveszi az ima, fohász rezgéseit és továbbviszi. A víz elválaszt, de össze is köt, mint népdalainkban a folyó, s a révész (aki a táltos egyik megfelelője). A források régen szent helyek voltak. Mindenki tudta, hogy nélkülük semmilyen élet nem létezne, ezért tisztelték, felajánlásszalagokkal és köszönetszalagokkal feldíszítették, tisztán tartották. A hely szellemének énekeltek, ajándékokat vittek, hogy a víz ki ne apadjon, továbbra is tisztán adja az életet.

A magyarság ősi gyógymódjai.

A régi magyarság a természeti elemeket isteni őselvként tisztelte. Az őselemek, illetve az ezekben lévő erők okozhattak betegségeket, de gyógyíthattak is. Ez azon múlt, hogy az embernek milyen viszonya volt a természet rendjével. Belesimult-e az isteni törvényekbe, vagy azok ellenére próbált élni. Teljesen természetes volt az a szemlélet, hogy a betegséget mindenek előtt a lélek megbetegedése, legyengülése okozza, s ez válik testi tünetté.

A mai orvostudomány is kezdi elismerni, hogy a betegségek okát belül kell keresni.

Bizonyos, hogy őseink tudásának része volt a testnedvek (pl. vizelet, vér) vizsgálata alapján való betegség megállapítás, a gyógyírok (viasz, vaj, faggyú, szurok, méz, tej stb.) használata, a hővel, melegítéssel, izzasztással való gyógyítás, a vízgyógyászat, iszappakolás, agyagterápia, színterápia, köpölyözés, ásvánnyal való gyógyítás, gyógynövény terápia, gyógy-élelmiszerek alkalmazása.

Gyakorlat volt a hanggal, hangszerekkel, énekkel való gyógyítás, de a masszázs és csontkovácsolás is. Azonban mindent átszőtt és megerősített a ráolvasás, az ima, a fohász.

A ráolvasás azon az ősi tudáson alapszik, hogy minden kimondott szónak teremtő ereje van. „Kezdetben vala az ige”. Gondolatainkkal teremtünk, de a kimondott szó még erősebb.

Megigéz, igéz szavainknak az ige az alapja, szótöve, tehát nyelvünk tökéletesen kifejezi ezt a felfogást. Igével, igézéssel el lehet távolítani a nem megfelelő, ártó erőket, így a betegségeket is.
A hang rezgés. A világegyetemben minden rezgés. A kvantum fizika ma már azon az állásponton van, hogy nincs anyag, csak energia van, csak rezgés van.

Hangunkkal megrezegtetjük a levegőt, alakítjuk azt. A betegségeknek egyik ősi megfogalmazása, „nem megfelelő rezgés”. A disszonancia ha nem is létrehozója, de jelölője a betegségeknek, így az arra való jótékony hatással az egészségre is hatni lehet.

Mindennek, mindenkinek van rezgése, kisugárzása. A hanggal gyógyító táltos erre a rezgésre „hangolódott rá”, s a megfelelő gyógyhatású hang, ének előidézésével gyógyított.
A legmélyebb, leghatásosabb ilyen kezelési forma az ének. A gyógyító lélekutazást tesz a beteghez, s a megállapított kór ellen ható gyógyító éneket kér és hoz. Énekelve, lehetőleg a betegnek megtanítva váltotta ki az áldásos hatást.

Amikor a betegség úrrá lesz a szervezeten, akkor a rezgés is megváltozik.

Gyakori volt a csörgő energiakiegyensúlyozó hatásának használata, mellyel a csakrák működését tudták harmonizálni. A beteg fölött rázva a csörgőt, a hangok keltette rezgés volt gyógyhatású.

A dob hangja szintén gyógyerejű volt, bár sokkal dinamikusabban, mint a csörgőé. Dobbanása erőt adott ahhoz, hogy a beteg saját maga, vagy a táltos megküzdjön a nem megfelelő erőkkel.

Az ima, a fohász minden gyógyítás alapja. A gyakorlati kezelések előtt, alatt, után alkalmazták, de önállóan is teljes értékű gyógymódnak tartották. A lélek tisztításán, gyógyításán keresztül hatott vissza a testi bajokra is.

„Add meg nekem Isztenem,
mindennapi kenerem.
Ürezz meg te minden rossztúl,
Minden baj, minden gonosztúl.

Adj szüléknek egisszíget,
Kergeszd el a betegszíget,
Házunkban mindig jó legyen,
Teljbe minden csak menjen.

Őrangyalom alíssz el,
És hulnap reggel külts fel,
Újból menen nekünk jól,
Meddig a Nap leszentül.

(…)
(Csángó imádság, Bosnyák Sándor gyűjtése)

A népi gyógyászatban igen régen használják a kificamodott, fájó csontok, testrészek helyrerakásának módjait. A csontkovácsok a csigolyák közötti részek mozgatásával, az azok közti kalcium lerakódást szüntetik meg. A módszer ma is ismeretes.
A gyógymódok a kezelés mellett mindig tartalmaztak lelki segítséget is.

A népi bölcsességek tanácsokat adtak arra, hogyan lehet egészségesen, megelégedetten hosszú életet élni.

Mint látjuk, semmi olyat nem használtak őseink, amit ma ne találhatnánk meg egy felkészült gyógyító szer-tárában. Ami manapság elmaradt, az a hála, az ima a kezelések elején és végén.

A hála nagyon fontos része a gyógyításnak, hiszen a gyógyító nem a saját erejével vagy tudásával gyógyít. A régiek pedig úgy vallották, hogy az ima a lélek tápláléka.
A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány ma is ismert vagy éppen feledésbe merült módszer.

A magyar népi gyógyászatban a vizeletet pattanás, sebek, viszketegség, szemölcs, légycsípés, rozsdás szegtől való sebesülés, mellgyulladás, gyomorfekély, tüdőbaj, torokfájás gyógyítására használták.

Faluhelyen mindig volt valaki, aki piócákat gyűjtött, melyeket elsősorban magas vérnyomásnál alkalmaztak.

Nagy fejfájásnál homlokon eret vágtak.

Szembetegségekre a tavasszal megeredő szőlőt megvágták, ezt összegyűjtötték, s a beteg szembe csepegtették.

A kövirózsából is sajtoltak levet, melyet a fülbe csepegtettek gyulladás ellen.

Anyatejet használtak kisbabáknál, mikor csipás lett a szeme. Az édesanya szoptatás közben a szemébe is fejt egy kicsit.
A fokhagyma igazi csodaszer volt, annyi minden bajra használták. Árpa ellen a szemre kenték, fülfájásra a fülbe dugták, torokfájásra teáját itták, s kifőtt szárát a nyak köré tekerték.
A mézet is sokféle betegség ellen használták. A langyos méz a savtúltengésben szenvedőket gyógyította. Semlegesítette a gyomorsavat, bevonta a nyálkahártyát, elpusztította a baktériumokat. Segítette az emésztést és a májműködést, méregtelenített, erősítette az immunrendszert és az idegrendszert.
Ha a gyermeknek fájt a füle, melegítették, párával forrósított sóval enyhítettek fájdalmán.

A hővel való kezeléshez tartozik az iszappakolás is, mely lazítja a görcsössé vált izmokat. Hatóanyagai a bőrön át könnyebben felszívódnak.

De az egyik legősibb szertartásaink közé tartozik az izzasztó kunyhó használata.

Két írott forrás ismert, melyekben megemlítik. Az egyik Hérodotosz beszámolója a Szkíták közt tett utazásáról, melyben így ír: „Három faágat egymás felé hajlítottak, gyapjú anyagokkal beborították, szorosan átkötözték és vörösen izzó köveket tettek a kunyhó közepén lévő edénybe.” Hérodotosz azt is megjegyezte, hogy a szkíták gyakorta használtak gyümölcsöket a szertartás során, melyeket az izzó kövekre szórtak, hogy a felszabaduló gőzt belélegezzék.

Egy másik forrás a Kassai kódex, melyben XIII. századi, a mongoljárás utáni időkből származó, úgynevezett „mágusperek” jegyzőkönyvei találhatók. Fehér M. Jenő közlésében így hangzik az egyik per anyaga:
„VIZSGÁLAT LŐRINC FIA TUBA MÁGUS ELLEN KÁLNOKPUSZTÁN”
A per II. Moys és Simon fráter, Muthmer királyi prépost jelenlétében folyik. A vád szerint Tuba az új kenyér ünnepén és az azt követő napokban mezítelen leányokkal gyűjtetett volna magának bizonyos gyógyfüveket, hogy azoknak nagyobb ereje legyen. A beteggyógyítással is foglalkozó sámánról a tanúk vallomásai nagy elismeréssel beszéltek. Szerintük a vádlott a vizelet színéből is meg tudta állapítani a betegség okát. Orvosságszerei között szerepelt egy „észveszejtő” erős ital, amelytől az ápoltak erős fokú izzadást kaptak. A legsúlyosabb vád azonban az volt, hogy az izzasztó módszert ősi szokás szerint úgy alkalmazta, hogy felhevített kövekre vizet öntve, a gőzbe ültette betegeit. Egy Kozma nevű beteg így fulladt meg, mert hozzátartozói, az ő távollétében, tovább akarták folytatni az izzasztás műveletét. A tanúk mind a sámán érdekében szólaltak fel, még a halott Kozma fia is, akinek a vallomása szerint a mágus megtiltotta, hogy az ő távollétében gőzöljék a beteget, de az olyan állhatatosan kérte, hogy enyhítsék meg fájdalmait, és így kamrájában újra gőzölték, és azt hitték róla, hogy elaludt, pedig már halott volt. A bizottság „contra fidem nihil est” jeligével feloldotta ugyan a vádlottat, de halálbüntetés terhe alatt eltiltotta minden betegség kezelésétől.”
A két forrás tehát bizonyítja, hogy a szkítáknál, mint rokon vagy mint a magyarok őseit is magába foglaló népnél az izzasztó kunyhó szertartás létezett, de még tizenhét évszázaddal később is gyógyító tudásunk része volt. Mint ősi „pogány” szokást, ezt is betiltották.
Az izzasztó kunyhó összetett gyógyító szertartás. Tisztán megélhető benne a négy elemmel való közvetlen kapcsolat. Ott van a föld, amin a résztvevők ülnek, a levegő, gőz, amit belélegeznek, a víz, amit a kövekre locsol a szer vezetője, és a tűz, melyben a köveket felforrósítják. Ha röviden összefoglalnám az izzasztó kunyhó jelentését, az a megtisztulás és újjászületés.

Mindhárom szinten (test, lélek, szellem) gyógyít. A gőz belélegezve izzadást vált ki, ezzel kiégeti a méreganyagokat a szervezetből. Az imák, fohászok, énekek a lelket tisztítják és a gondok, örömök megfogalmazása által a szellemi úton való járást is segítik.
A kunyhó három fő részből áll. A tulajdonképpeni kunyhó egy anyaméhet jelképez. A Földanya méhét, és saját édesanyánk méhét is, de a világ teljessége, kereksége is jelen van. Ez erős női minőség.

A körülbelül három méter átmérőjű, másfél méter magas, kerek alaprajzú kunyhót fűzfa, vagy mogyorófa ágaiból hajlítják, építik. Formája a magyar Szent Korona formájára, őseink táltos koronájának formájára emlékeztet. Ajtaja leginkább keletre, ritkábban nyugatra nyílik. Az ajtótól indul egy körülbelül két méter hosszú keskeny földösvény, ez a köldökzsinórt jelképezi. Ezt zárja le az oltár, mely egy kerek földhalom. Rajta a négy világtáj színes szalagjai, szarvasagancs, mely a Csodaszarvast idézi. Ennek a vonalnak meghosszabbításában van a tűzgödör. Itt melegítik, izzítják fel a kerek, gyermekfej nagyságú vulkanikus köveket. Ezek a kövek sok ezer éve, születésük óta gyűjtik a világ rezgéseit, információit, tudását. Ezt a tudást melegíti fel a tűz, s ezt teszi láthatóvá a víz locsolásával létrejövő gőz.

A szertartás a tűz megrakásával kezdődik. A szer vezetője minden követ egyenként felemel, kelet, dél, nyugat, észak felé, majd az ég és a föld felé mutatja őket, miközben fohászkodik a Teremtőhöz. Huszonnyolc kő kerül a máglyába, bár ez alkalmanként más szám is lehet. A huszonnyolcas szám a holdhónap napjainak száma. A négyes és a hetes szám szorzata, melyben a négy a négy világtájat, a hét a négy világtáj mellett az eget, a földet és a középpontot, a teremtés pontját jelképezi. Ez nem más, mint a szív, a szívcsakra, vagy szívcsokor, hiszen akkor élünk kiegyensúlyozottan, ha létünket a szeretet vezérli. Ha alsó erőink (az öv alatti részünk, s az oda tartozó erőcsakrák) vezetik tetteinket, túl anyagiassá, a materiális lét rabjaivá válhatunk. Ha a felső erőink (harmadik szem, koronacsakra) működnek dominánsan, elszakadhatunk a realitásoktól.

A kövek elhelyezése után fával borítják őket. Tisztelettel bánnak a fákkal, hiszen azok az életüket adták azért, hogy az izzasztókunyhó szertartás létrejöjjön.

Miközben a kövek felmelegszenek, vörösre izzanak, a kunyhót takarókkal, vásznakkal, bőrökkel, nemezzel borítják. A kunyhóba való belépés előtt megfüstölik magukat zsálya, cédrus, harmatkásafű vagy boróka füstjében. Négykézláb, a Nap járásának irányában haladva mindenki leül odabent. Négy kör, négy menet van a szertartás során, ezek a négy irány üzeneteit fogalmazzák meg, illetve minden résztvevő a saját életében fontos eseményeket szövi rá a világtájak adta jelentésekre.

Mik is ezek?
Nyugat: A nyugvás, elmúlás iránya. Itt tér nyugovóra, szentül meg a Nap. Ide tartozik tehát mindennek az elmúlása, vége, a halál. A szülők, nagyszülők, távolabbi ősök, a bölcsesség iránya. Bármi, amin már túl kell lenni, aminek le kell tenni a terhét. Évszaka az ősz, eleme a föld, színe a fekete, napszaka az este, ideje a múlt.
Észak: Az éjszaka, az álmok, látomások helye. Ezek mutatják számunkra belső igazságainkat. Ez a lelkiismeretnek, a lelkiismeret aranytükrének, a megtisztulásnak és az igazságnak iránya. Ide tartozik minden, amitől szeretnénk megtisztulni, lemosni magunkról. Évszaka a tél, napszaka az éj, eleme a víz, színe a fehér, ideje pedig az időtlenség, hiszen álmainkban „álomidő” van, ami egészen más, mint az ébrenlétünk során megszokott időkeret.
Kelet: A keletkezés, indulás, születés, gyógyulás iránya. Ide köthető minden kezdet: egy új kapcsolat, munkahely, lakás, terv, illetve ezekre való törekvés, vágyakozás. Ide tartozik a gyermekszületés is. Évszaka a tavasz, napszaka a reggel, eleme a levegő, színe a vörös. Ideje a jövő. Ebben az irányban – a kunyhó harmadik körében – lehet testi, lelki, szellemi gyógyulásért is imádkozni.
Dél: A deli szó népmeséink deli legényét juttathatja eszünkbe, a magas erős legényt. Itt süt legerősebben a Nap, itt áll legmagasabban, itt ragyog legfényesebben. A dél tehát az erő iránya. Ebben az irányban lehet erőt kérni bármilyen feladat elvégzéséhez, illetve köszönetet mondani bárkinek, bárminek, bármiért. Évszaka a nyár, napszaka a dél, eleme a tűz, ideje a jelen, színe a sárga.
A kunyhóban, miután minden résztvevő beült, bekerül az első hét kő. A köveket az izzó parázsból vasvillával, vagy szarvasaganccsal hozza a kunyhó közepén lévő gödörbe a tűzember, aki minden esetben férfi. Ott a kunyhóvezető illatos füveket, szárított növényeket szór rájuk – zsályát, harmatkásafüvet, borókát, cédrust, kakukkfüvet, és még többféle gyógyhatású növényt.

Ezek belélegezve fokozzák a tisztulást, anélkül hogy bármilyen káros hatást okoznának.
Ha minden kő bent van, elkezdődnek az imák, fohászok. Csak a megszólalás sorrendje kötött. A vezető szól először, majd a Nap járásával egyező irányban haladva beszélnek a többiek. A megszólalás így hangzik: „- Rokonaim”. Majd az ima végeztével a befejezés: „- Minden a rokonom”. Innen tudja a sorra kerülő, hogy az előtte lévő befejezte fohászát. Fontos, hogy ezek hangosan, érthetően, őszintén hangozzanak el, de ugyanilyen fontos, hogy később senki ne beszélje ki a másikat, hiszen akkor nem nyílnának meg egymás előtt odabent.
Ha végig ért a kör, az iránynak megfelelő dalok következnek, melyeket közösen énekelnek dob és csörgő kísérettel.

Halálban születek


Halálban születek, születve meghalok
Egyszerre kigyúlnak, kihunynak csillagok

Keletről jön a fény, nyugaton megpihen
Minden lét elmúlik, s nem múlik semmi sem

(Sólyomfi Nagy Zoltán)

A négy kör során egyre forróbb a levegő, a gőz egyre erősebb, de távolról sem kibírhatatlan. Ha valaki mégsem bírja, akkor a körök közötti szünetekben kimehet, de ha kiment, már nem térhet vissza a kunyhóba, hiszen a születéskor sem közlekedünk ki-be. De a szertartás akkor is teljes, ha valaki nem marad bent végig.
Van azonban négy kizáró ok, amit nagyon fontos figyelembe venni és betartani.
Nem vehet részt az izzasztó kunyhó szertartáson az,

  • akinek súlyos szív-, vagy érrendszeri betegsége,
  • súlyos tüdő-, vagy légzőszervi betegsége,
  • súlyos idegrendszeri betegsége van,
  • illetve azok a nők, akik épp menstruálnak.

Ez utóbbi talán kirekesztőnek tűnhet, ugyanakkor egy pozitív megkülönböztetés. Ilyen időben a szerves kultúrákban a nők elvonultak, nem végeztek házimunkát, nem dolgoztak, nem neveltek gyermeket, csak a saját szellemi létükkel törődtek. Tették ezt a többi, szintén ebben az állapotban lévő nővel együtt. Ilyenkor nagy erők mozogtak-mozognak minden nőben. Erős álmokat kaptak, melyre különösen érdemes volt odafigyelni, és sokszor az egész közösség életét, jövőjét befolyásolták.
A szer végén a résztvevők a Nap járása szerint kijönnek és lefekszenek a földre. Sokszor ilyenkor jönnek a legnagyobb élmények: testelhagyás, repülés, felszabadulás. Noha ez a kunyhóban is előfordulhat, nem ez a cél. Cél a megtisztulás.
Izzasztó kunyhó szertartást csak tapasztalt, arra beavatott gyógyító vezethet.


„Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal,
nádi hegedűvel”

A Gyógyító ember.

A táltos, régebbi szóhasználattal tátos tudót jelent. Aki tud, aki képes. A tát szóból eredeztethető, melynek jelentése tár, nyit. A táltos kinyitja lelkét, szellemét, tudatát, és e megnyílt tudatállapotban energiát, sugárzást érez meg.

Korunk embere minden csodálat nélkül elfogadja, hogy mobiljával képeket, hangokat vagy filmeket tud küldeni, fogadni. Azt azonban már kétkedve fogadja, hogy mindennek van kisugárzása, minden ember, állat, növény, tárgy bocsájt ki magából információt nem látható formában.

Adó és vevő készülékek vagyunk egyben. A látható világ, amit érzékszerveink „fognak” 4% körül van. A többi érzékelhetetlen. Sok minden jelenséget ismerünk, sejtünk, de nem tudunk bizonyítani.

A táltos tehát képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett erőit is érzékelje, és az így szerzett tudás segítségével válaszokat, megoldásokat keressen olyan kérdésekre, melyek átlag ember részére nem megválaszolhatók.

A Táltos általános feladata, hogy a válaszokon, megoldásokon keresztül helyre állítsa az egészséget, a boldogságot és védelmet biztosítson a népének. Nem korlátozódik pusztán a betegségek felismerésére és annak kezelésére.

A táltos inkább egy intézmény. Olyan sokrétű a feladatköre.

Amellett, hogy veleszületett tudásról van szó, valamilyen felismerhető testi többlete is van.

Vagy foggal, fogakkal születik vagy fölös csonttal, melyek általában egy plusz ujjat jelentenek a kézen vagy a lábon. De hagyomány szerint borda vagy egyéb csontok is lehetnek ezek a többletek. A táltost révülés közben darabokra szedik és megvizsgálják, hogy a testi adottságai is meg vannak-e. Ezután megkapja a saját személyre szabott feladatát.

Ezeknek a fölös csontoknak az elhelyezkedése megmutatja, hogy melyik síkon gyakorolja a hivatását.

István király is hat ujjal született, de tudjuk, hogy Ady Endrének is eggyel több ujja volt. Neki egy selyemzsinórral kötötték el a „fölösleget”, amit egész életében sérelmezett.

A táltos intézménye a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

Karizmatikus egyéniségek voltak, és ezzel a kiválóságukkal hamar vezetőkké nőtték ki magukat. Több királyunkról, például Istvánról, sőt Koppányról is úgy tartják, hogy táltosok voltak.

Szent Lászlóról sok olyan monda maradt fönn, ami szintén ezt bizonyítja.

Szent Lászlónak a lova is táltos volt, Szög névre hallgatott.

Mátyásnak a lovát pedig Holdasnak hívták, ami utal arra, hogy gazdája inkább éjszaka vette szolgálatba. Az éjszakai portyázás bele illik a Mátyás köré szövődő monda világba.

Mátyásnak egyébként több táltosa is lehetett. Feljegyezték olasz utazók, hogy volt egy rosszul öltözött szolgálója, akinek két hüvelykujja volt. És ne feledjük Kinizsi Pált se.

Zsigmond királyunk táltosa Tar Lőrinc volt.

Más királyunk mellett is ott találjuk ezeket a kiválóságokat. Vagy nagy erejük vagy kimagasló művészetük miatt. Gondoljunk Toldi Miklósra vagy Balassi Bálintra.

Egy táltos király a harcmezőn is másképp viselkedik. Az ellenség királya az „Előre!” kiáltással indítja a támadást, Attila ellenben azt mondja: „Utánam!”.

A régi vezetőink olyan képességekkel rendelkeztek, amik feljogosították őket arra, hogy egy népet vezessenek. Ilyen volt II. Rákóczi Ferenc is.

Aba Sámuelről egy krónikás azt jegyezte fel, hogy amikor kiásták a sírjából a tetemet, annak minden sebe gyógyult volt és nem indult be a rothadási folyamat. Gyakorlatilag teljes épségben találták a sírban.

Miután megszűnt a képességekkel elnyert uralkodás, mert felváltotta azt az öröklési alapon nyugvó királyságok kora, a táltosok háttérbe szorultak és elkezdődött az üldöztetésük.

Kevesen tudják, hogy a boszorkányperekben több férfit ítéltek el, mint nőt.

Mária Terézia odáig ment, hogy rendeletben utasította a szülészeknek, hogy a fölös csontokat el kell távolítani szülői megkérdezés nélkül. Így veszíthette el Ady is a hatodik ujját. Akik foggal születtek, azokat egyszerűen meggyilkolták.

A táltosok visszahúzódtak az erdőkbe, a hegyekbe. Jobbára pásztorok vagy béresek lettek, de akár szénégetőként is találkozhattunk velük.

A táltos minden képességét Istentől kapja. A megkapott képességek egyszer csak felszínre kerülnek, és onnan az elhívott táltos a megkapott program szerint éli az életét. Ez a teher zárkózottá, szinte emberkerülővé is tehette őket. Viszont szót értettek a környező világgal. Nem csak az állatok, de a növények nyelvét is bírták, kommunikáltak velük. Virágnyelven beszéltek.

A táltosnak alakváltoztatási képessége is van. Madár alakban közlekedik vagy akár láthatatlanná is tud válni.

Sok rejtett dolgot ismer és jövendölni is tud. Az isteni tudás birtokában van. Emlékszik honnan jöttünk és miért. Minden tevékenységében, minden cselekvésében benne van Isten akarata. Ezt a működést nem lehet kiiktatni sem törvénnyel sem rendelettel.

Egy híres táltosunkról csillagképet is neveztek el, ez a Göncölszekér. Göncöl, aki a kocsit feltalálta, beszélt madarakkal, fákkal, egyéb növényekkel, értette a csillagok jelentését, sok csodát tett. Senki sem tudja, hogyan halt meg, hová lett. Úgy vélték az égbe tűnt el. Egyes valláskutatók szerint Göncöl szekere megegyezik a Bibliában is olvasható Illés szekerével.

Csontváry Kosztka Tivadar munkássága is egy elhivatásról tanúskodik. Párizsi kiállításán Picasso azt mondta az egyik képe előtt eltűnődve, hogy „Nem is tudtam, hogy fest még rajtam kívül valaki itt Európában.”

Erről a fölös (nem felesleges) csontról egy pár szót érdemes szólni. A táltos valamilyen testi többlettel jön a világra, ezt már tudjuk. Vagy fogakkal, vagy ujj többlettel. Van olyan is, amikor nem feltűnő ez a plusz csont.

Mint már említettem a többlet helye mutatja a táltos spiritualitásának helyét. A fog a felső régióban, a szellemi síkon található, míg az ujj többlet a fizikai síkon.

A Kisalföldön úgy tarják, hogy abból a gyerekből lesz tátos, aki foggal születik, aztán gyerekkorában elrabolják, széjjeltépik, újra összerakják, majd meg kell küzdenie egy másik táltossal.

A táltos harc tulajdonképpen visszacsatolás, megmérettetés. Általában boszorkánnyal küzd meg vagy másik táltossal, de akár egy betegséggel is felveheti a kesztyűt.

Harcolni bika képében szokott. Ilyenkor tüzes láng jön ki a szájukból.

Ha a táltos győz, elmegy vándorolni és keres magának egy lovat. A táltos ló a mesékben nem egy szemrevaló jószág az elején. Nem is kell senkinek, csak majd a „legkisebb fiúnak”. Általában egy rozzant gebe, aki ha parazsat eszik feltámad. A parázs majd látjuk hogyan ölt testet a dobkészítés közben.

A táltost sem a kard, sem a golyó nem fogja. A küzdelemben amelyikük nyer, annak országa abban az évben igen gazdag terményre számíthat. A nagy megmérettetés után eltűnik egy időre. Hosszú vándorlás után hazatér. Arról ismerszik meg, hogy tejet kér, mert a legfőbb tápláléka a tej, amely mint kozmikus szellemi táplálék elősegíti a szellemek jóindulatának elnyerését és a kapcsolatteremtés lehetőségét.

A tej, mint varázsital folyamatosan jelen van a táltos világban, de több kultúrában is megtalálhatjuk, mint a beavatás italát.

Tejtengerből nyerik ki a halhatatlanság italát. A születés, a tisztaság szimbóluma, visszatérés a kezdetekhez.

Garabonciás.

Van több táltos minőség is, amiket külön névvel említenek. Ezek közül a legismertebb a garabonciás, de ő a „másik oldal” tudományát tanulja.

Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló diákokról, a garabonciásokról, akik mindenféle varázslatot tudtak csinálni. Forgószélben jelentek meg, mikor pedig meghaltak a napba kapaszkodva mentek el fénnyé változva.

Hét éves koráig otthon élt a családjával, majd mikor eljött az idő elbúcsúzott apjától, anyjától, aztán eltűnt, és többet nem is látták. Ekkor kapta meg a beavatásokat és a küldetéseket.

Garabonciás diáknak vagy felleg-ajtónyitogatónak is hívták. Eredetileg tudta befolyásolni az időjárást.

Sok különleges képessége mellett nem égeti meg a tűz, mert nem hat rá.

Maga a szó két részből áll össze: gara = kara = fekete, és bonc = bontó. Úgy olvashatjuk tehát, hogy fekete erőkkel bontó, vagy rontó, de a fekete pap is elfogadott változat.

A régi lovas-nomád időkben csatabűvölőnek is nevezték, hiszen az ő feladata volt az ellenség erejének gyengítése, elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél rájuk zúdításával. A garabonciás megismerte a sötét oldalt. Van olyan hagyomány is, mely szerint boszorkány fiának tartották. Általában kötekedő, vitatkozó ember volt.

Éjjel volt igazán elemében, hiszen minden nem kívánatos dolog, esemény éjjel történik.

A hamisság, a rossz, az ártó mindig az éjszaka leple alatt érkezik.

Könyvet hordott a hóna alatt, amelyet csak ő tudott elolvasni. Köpenyt viselt, és ostort fogott a kezében. Amikor szétnyitotta a köpenyét Sárkány bújt elő belőle, amely felrepítette a felhőkbe. Dolga végeztével lejött az emberek közé, és ha befogadták, azokat megsegítette, ha nem, akkor zivatart, jégesőt küldött rájuk. Amilyen könnyen előidézte, el is tudta mulasztani ezeket a természeti jelenségeket. Meglengette a levetett kalapját és szétoszlott a felhő.

Boszorkány.
A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során kapta tudományát, hanem tanulta vagy örökölte. Elsősorban rontással foglalkozott. Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás. A baboláshoz fekete-fehér és rajzos babokat használtak megfelelő számban és ezeket szitában, rostában forgatták. A baboláshoz csak száraz babot lehetett használni. A babok számát és arányát úgy válogatták meg, hogy mire voltak kíváncsiak, mit akartak megtudni. A babok (bábok, vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták meg a választ a kérdésekre.

Révülés.

A táltos és a sámán legfontosabb „eszköze” a révülés. Ez a technika sok ezer éves múltra tekint vissza. Ha véletlenül azt hiszi valaki, hogy ez egy elavult ősöreg rendszer, akkor jelzem, hogy a Silva, (agykontroll) módszer, de a manapság oly divatos családfa állítás is mind ezen technikák alapjaira épülnek. Persze vannak másfajta „utaztató” technikák is. Nem idegen, vagy éppen nem ismeretlen fogalom ez a spirituális úton járóknak.

A táltosok többféle tárgyat használnak a révülésükhöz, utazásukhoz. A dob az egyik, talán a legfontosabb eszköz. Az ütemes zene énekléssel egy olyan tudatállapotot idéz elő, mint amilyet a mai modern kábítószerek. A folyamatos ritmus és speciális, bár egyáltalán nem bonyolult módszer segít egy olyan tudatállapot eléréséhez, amivel a három világ valamelyikébe, de akár mindhárom egységbe bebocsátást nyerhetünk. Hogy éppen melyik világba utazunk, az a probléma, feladat megoldásának a függvénye.

A fa szimbolizálja a három világot. A gyökerek az alsó, a törzs a középső és a korona a felső világot. A biblia fordítása miatt sok régi szavunk kapott negatív csengést. Ilyen az alvilág is, amelyet szerencsés inkább alsó világnak nevezni. Vagy ott van a pokol szó, amely eredetileg magzatburkot jelentett.

Egyébként Buddha is egy fa alatt ülve érte el a megvilágosodást. Meséinkben gyakran az égig érő fa vagy valamilyen növény játssza a főszerepet, ami szépen szemlélteti a táltos elhívást.

A dob a ló szerepét veszi fel, és az utazót röpíti a belső tájakon. A ritmus adja a sebességet.

A feladat megoldásában segítenek a megidézett szellemlények. Van, hogy a táltos konkrét választ kap a kérdésre, de olyan is előfordul, amikor képekkel, hangokkal üzen a belső világ, mint egy rejtvényben fejezi ki, hogy mit is kellene tenni, ha a feltett kérdésre számunkra előnyös választ akarunk kapni.

Aki elfogadja a jiking vagy a tarott üzeneteit, annak egy táltos révülés sem okozhat többé gondot.

A révülés a meditáció, a tűnődés ellentéte. A meditálás egy belső nyugalmi állapotot kíván elérni, tulajdonképpen a semmit. A gondolattalanságot. A révülés pedig akciót, válaszokat, képeket.

A révülést végezték egyénileg, de jelen lehetett bizonyos helyzetekben az egész közösség. Ilyenkor a dob ritmusa, rezgése a jelenlevőket is hatalmukba kerítette megsokszorozva a felszabaduló energiákat.

Természetesen itt is vannak irányzatok, szokások. Vannak olyan helyek, ahol a táltos, sámán egy mélyebb utazásnál „rásegít” a dob hatására. Extrém esetekben akár narkotikumot, főleg gombákat, vagy hasist is fogyaszthat. Az urali sámánok a pálinka rendszeres kábulatával érték el ezt a plusz hatást. Ebben a révült állapotban végzi a táltos vagy a sámán a tevékenységét. Gyógyít, javasol, vagy éppen harcol egy ellenséges sámánnal.

Wass Albert gyűjtéséből a modern kori táltos elhivatottságát nagyon szépen nyomon lehet követni. Mivel a táltos rá tud hangolódni a kozmikus rezgésekre, így nem okoz semmilyen problémát neki, hogy a távolba, a múltba vagy éppen a jövőbe tekintsen. Mivel birtokában van ennek a képességnek hatással van az eljövendőre. A hit erejére támaszkodik. Ahogy az Írás írja, „ha csak annyi hitetek volna mint egy mustár mag, akkor hegyeket tudnátok mozgatni”. Az ő ereje ebben a tiszta forrásban létezik. Tulajdonképpen egy a természettel. A szó teljességében része.

Érti a jelenségeket, kommunikál a növényekkel, állatokkal. Medvét, szelet, vihart állít meg egy mozdulattal, de ha kell hegyeket omlaszt le vagy éppen vihart kavar.

A hit nem keverendő össze a hiszékennyel. Ez a hit a tudáson alapszik.

A révülés a kapcsolatteremtés módja a nem látható világgal. A táltos elhívás is a révülés része. Pontosabban révült állapotban van, amikor az elhívás megtörténik. Ilyenkor felemelkedik a Teremtőhöz, aki feladattal látja el. Ez az elhívás a régi időkben gyakran gyermekkorban történt. Amikor a táltos visszaereszkedik a földre, onnantól lesz hivatása, vagy elhivatott lesz.

Az ellenséggel való küzdelem is révülés közben történik.

Maga a révülés szónak a gyökere is beszédes. A rév átkelőt jelent. Átkelés a másik oldalra. Több közmondásban is szerepel a révbe ér, amely egyfajta paradicsomi állapotot jelez.

A szóban az fejeződik ki, hogy a révülő, rejtező ember egy másik világba merül el, s a hétköznapi világ számára, nem látható, nem érzékelhető helyeken jár. A révülő ember a hétköznapi világot és érzékelést jelképező innenső folyópartról átlép, átkel a folyó túlpartjára a túlvilágra, amely csak egy megváltozott tudatállapotban érzékelhető világ. A révülő ember összeköti e két partot, hogy a túlpartról információkat hozzon. Ezeket az információkat pedig azok számára teszi használhatóvá, akik nem rendelkeznek ilyen képességekkel, akik nem tudnak „utazni”.

Mindig egy konkrét feladattal, megfogalmazott kérdéssel indul el az útra, és arra keresi a választ.

A révülést egy irányított álomként lehet leírni. Az utazó ember a lélekutazás alatt képeket lát, hangokat hall, érzései, érzelmei vannak, de nincs kiszolgáltatott helyzetben, mint az álmokban, hanem be tud avatkozni az eseményekbe céljai elérése érdekében.

A révülést más szóval rejtezésnek is mondják. Szintén a révülésre, rejtezésre használták a palócok, a matyók és a bodrogköziek az elragadtatódik szót.
Sólyomfi Nagy Zoltán szerint a révülés irányított módszere azon a tudáson alapul, hogy lelkünk több részből áll. Két fő részre osztható, melyek a következők:

„Kötött lélek (szusz): a testet elhagyni nem tudó, az életfunkciókat fenntartó lélekrész. Látható megjelenési formája a lélegzet (régiesen: lélekzet). Ha megszűnünk lélegezni, hamarosan meghalunk. Ez a lélekrész tehát a testhez kötötten működik, azt elhagyni nem tudja.

Szabad lélek (ész): a testet elhagyni tudó olyan lélekrész, mely bizonyos időszakokban, lelkiállapotban ki tud lépni a testből. Részben ez történik a megérzések során, az álmodásban, de legerősebben a révülés során.

Ez a lélekrész, melyet őseink íz-nek hívtak képes arra, hogy a testből kilépve, a tér és az idő számunkra megszokott korlátait túllépve messzi utakra induljon. Az íz szó mai nyelvünkben többféle jelentést hordoz, de mindegyik köthető az eredeti jelentéshez (ízeltlábú = részekből áll a lába, íz, lekvár = képlékeny halmazállapotú).

Amikor a régi időkben két férfiember meglátogatta egymást, mielőtt bármiről szó került volna, rágyújtottak egy pipára. A hozzávaló dohányt a saját maguk keveréke alkotta, s egymást megkínálva vele ízt, azaz lelket adtak egymásnak önmagukból.

Ha egy étel ízletes nemcsak a hozzáadott fűszereknek köszönhető, hanem mindenekelőtt annak, hogy jó lélekkel készítették.

Egyik régi megmaradt nyelvemlékünk mai olvasatban így szól: „…látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Isa por és hamu vagyunk.”
Ebben a részletben az isa szónak van számunkra jelentősége. Régebbi fordításokban az íme szóra ültették át. Mára azonban kiderült, hogy a szó az íz (isza, isa) régi leírt formája. Ha a lélek szóval helyettesítjük be, a szöveg akkor válik igazából teljessé. Hiszen lélek és test vagyunk.

Az íz szónak mai nyelvünkben szintén megvan egy közeli jelentése. Ez pedig az ész, másképp mondva tudatos lélek. A révülő ember a lélekutazás során nem veszíti ugyan eszét, de azt az öntudatát, mely a hétköznapi tudatállapotban megvan, részben igen. Olyan érzés a lélekutazás állapotában lenni, mintha az ember egyszerre lenne e hétköznapi világban, s egyszerre lenne a folyó túlpartján, a nem hétköznapi valóságban, érzékelve, látva a szellemvilágot, a szemmel nem látható erők birodalmát.
Sólyomfi három világra osztja a révülés fázisait.

Az Alsó Világ a látható világ szintjén a föld felszíne alatti terület. Nem azonos a pokollal (amely szó nyelvünkben régen a magzatburkot jelentette).

A csakrák, magyarul csokrok rendszerében az Alsó Világ nem más, mint a Gyökércsokor és a Szexcsokor. Az Alsó Világba révülő, utazó táltos tehát azért indul oda, mert a magával vitt megválaszolandó kérdés a múlthoz, az ősökhöz, a testiséghez, az anyagi léthez, az anyasághoz, az öröklődéshez, a földi erőkhöz kapcsolódik.

Az Alsó Világban található a táltos segítője, aki az ottani eligazodásában segíti. Ez leggyakrabban állat formában érzékelhető számára (erőállat), ahol az állat szó egy állapotot jelent. Azt a minőséget, s mivel formába öntött lényként létezünk azt a formát, mely által az utazó képessé válik a nem hétköznapi valóságba való átlépésre, s az ottani tájékozódásra. Az állat nem egy alacsonyabb rendű lény – ahogy a növények s ásványok sem azok -, hanem egy más, ösztönösebb, az ősi teremtő erőket tisztán magában hordozó létforma. Tőle kapja a táltos az utazáshoz szükséges erőt. Ez a lény gyakran megegyezik a dob segítő szellemével, tehát annak az állatnak a szellemi erejével, lelkével, kinek bőréből a dob készül.

A Középső Világ fizikai szinten a föld felszíne és a felhők közötti terület. A csakrák, erőcsokrok rendszerében ez a terület a Napfonat, a Szívcsokor, és a Torokcsokor. Ahogy az Alsó Világ a testiség szintje, a Középső Világ a lélek szintje, az a hely, ahol a lelkes lények élnek. Középső Világba akkor utazik a táltos, ha olyan embert kell gyógyítania, vagy olyasvalakivel kell kapcsolatba lépnie, aki térben, sőt időben távol van.

A Felső Világ fizikai szinten a felhők fölötti terület. A csakrák, erőcsokrok rendszerében a felső két csokrunk, azaz a Harmadik Szem és a Korona csokor, ez a szellemiség szintje. A táltos akkor utazik a Felső Világban, ha valamivel kapcsolatban bölcsességet, tudást, információt kér. Itt lakozik a Tanító, vagy Szellemi Tanító, aki leggyakrabban ember formában érzékelhető a révület során, s aki szellemi tudásával, tanításaival segít.
Amikor a táltos utazást tesz bármelyik világba, melyek átjárhatóak egyikből a másikba, akkor a szabad lelke teszi meg ezt az utazást, melyet belső látásával érzékel. A segítő, és a tanító egyszerre van az utazóban és rajta kívül. „Amint fent úgy lent, ahogy kint úgy bent.”

A római egyház papjai, amikor a magyar népet megszabadították a „pogányságtól”, tűzzel-vassal irtottak mindent, ami nem fért bele az ő elképzelésükbe. Irgalmatlanul pusztították az ősi dalokat, amelyek bizony nem illettek össze a gregorián himnuszokkal. Még a múlt században is nem egy tudósunk és költőnk kesergett azon, hogy ősi hitvilágunk énekes emlékei nyomtalanul eltűntek.

Ma már tudjuk, hogy nem sikerült teljesen kiírtaniuk az ősi emlékeinket.

Tudomásom szerint egy múzeumban most, ebben a pillanatban is dobozokban állnak népmesék, népdalok összegyűjtött, papírra vettet emlékei, de inkább hagyják elrohadni. Több ezer oldalról van szó.

A regölés is egy ilyen kihaltnak remélt előadás mód. Sajnos a városi embereknek, főleg a fiataloknak már lehet, hogy halott is. A regölő dallamok visszatérő refrénje: “haj, regő rejtem”.

A táltos cselekményeinek alapja az elrejtőzés. A népi elbeszélések ezt a kifejezést is alkalmazzák, “elrejtőzött”, ami a révülés változata.

Nem is csodálkozhatunk már azon, hogy a regény a rege leszármazottja. Eredetileg melegséget, hevületet jelentett, s egyúttal a táltos hevületét is. A rege tehát azt jelentette, amit a táltos hevületében elmondott. Vagyis a „haj, révüléssel révülök”.
Ennyi talán elég, hogy megvilágítsuk milyen sok és mély nyomot hagyott népköltészetünkben és nyelvünkben az emberi kultúra történetének ez a különleges és izgalmas korszaka, amely az európai kultúrába való beilleszkedésünk előtt a mai népünknek volt a sajátja, életformája.

Ejtsünk néhány szót a dobról, mely elmaradhatatlan eszköze a táltos vagy sámán hagyományoknak. Több magyar mondóka, dalocska is őrzi emlékeit. Mint például a „szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, dob-szerda”.
Nézzünk egy jellemző jelenetet, mely hasonló változatban sok mesében előfordul. A vándorlegény (szabólegény, királyfi) azon az úton, melyen haladva ki akarja szabadítani a hétfejű sárkány által elrabolt szőke (Nap = tudás, fény!) királykisasszonyt, elér egy gazda házához, ahol is elszegődik szolgálatra, egy esztendőre (három nap egy esztendő). A gazda, miután elmondja néki dolgát, lelkére köti, hogy az udvar végében lévő, hét lakattal lezárt istállóba be ne menjen. A vándorlegény, aki három testvér közül a legfiatalabb, és hordozza a kisgyermeki nyíltságot, kíváncsiságot és őszinteséget, első útja a tiltott helyre vezet, s ott csudák csudájára mit lát? Egy vézna kis gebét, ki még lábra sem tud állni. De halk hangon így szól a fiúhoz: – „Etess meg parázzsal!” A kisfiú, bár furcsállja a kérést elmegy, s egy vaslapáton hoz parazsat a kicsi lónak. Az megeszi, s lám egy gyönyörű szép, hófehér szőrű táltos paripa lesz belőle. Hátára pattanva a legkisebb fiú átugrat az üveghegyen, túlvágtat az Óperenciás (ober = túl valamin németül, Enns = folyó a mai Ausztriában) tengeren is, és felrúgat a csillagok közé. Olyan dolgokat tud megtenni, mit eddig soha.

Ez a táltos paripa tehát nem más, mint az utazó, lélekutazó, révülő ember dobja. A dobütések a paták dobbanásai, melyek az erőt adják az út során adódó nehézségek leküzdéséhez.

A dobnak több funkciója is van. Megidézi a szellemeket. Pont ezért személyiséggel is felruházódik. Amikor a parázzsal etetett lóról emlékezik meg egy-egy népmesénk, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy az a ló egy dob. Gazdája azzal nyargal át a túlvilágra. A parázs minden valószínűséggel a dob készítés folyamán kerül elő szárítás vagy hevítés közben, de a hangolását is tűzzel végezték.

Egy dobot nem a készítője tesz táltos dobbá, hanem a használója. A hagyomány szerint készített tárgyat a használata avat igazi szakrális dobbá.

A dob állat bőréből készült. Leggyakrabban szarvas, ló bőrét használták, hiszen ezek a lények az erőt, lendületet, a természetességet, az égiekkel való kapcsolatot, férfierőt jelképezték.

Formája sokféle lehetett, bár a fennmaradt leírások, és a szita, rosta formája alapján valószínű, hogy leggyakrabban kerek alakú volt.

Díszíthették olyan festésekkel, rajzokkal, karcolásokkal, melyek az utazások élményeit, a bejárt világokat, világképet ábrázolták. Köthettek rá szalagokat, tollakat, csörgőket, patákat, köveket, kristályokat, drágaköveket, bőröket. Legtöbbször a három világ jelképeit festették rá. Az ábrát három részre osztották két vízszintes vonallal vagy bonyolultabb díszítéssel.

Az alsó rész jelképezte az Alsó Világot, s ide gyakran festették föld alatti vagy víz alatti lények ábráját. A középső rész a Középső Világot jelentette, melyben szárazföldi állatokat, madarakat, emberi alakokat ábrázoltak. A felső részben, mely a Felső Világot jelképezte szintén gyakoriak voltak a madár ábrázolások, s olyan szellemlények rajzai, akik ott laknak.

Nagyon sok dob felső részén lehetett látni Nap és Hold jelképeket, nem ritkán csillagokat vagy csillagképeket. E három világot fa motívum köthette össze, melynek gyökerei az Alsó Világba kapaszkodtak, törzse a Középső Világban állt, míg ágai, koronája a Felső Világba nyúlt.

Ez a fa szimbóluma volt annak, hogy e három világ összekapaszkodik, együtt ad egy természetes egységet, s a fán való közlekedés által a táltosnak lehetősége van arra, hogy e világokat megismerhesse, ott lélekutazásokat, révüléseket tehessen.

Másfajta ábrákat is festettek a dobra, ha erre szellemi útmutatást kaptak. Elterjedt volt az a gyakorlat, hogy a dob használója a saját maga által megtapasztalt élményekből merítette a dob ábráit, rajzolatát. Utazásai során a dobot azon a helyen ütötte dobverőjével, ahol éppen járt.
A festékek természetes anyagokból, földből, ásványokból, pácokból készültek, sőt előfordult az is, hogy a táltos a dobot saját vérével festette meg.

A dobot első használat előtt avatási szertartáson szentelték meg, s utána is minden használat előtt megtisztították. A dobnak birtokolnia kellett az ég, a föld és a négy világtáj erejét, segítségét, ezért a dobavató szertartás során azt a négy iránynak, s a négy irányhoz tartozó alapelemnek mutatták be kérve a föld, a víz, a levegő, s a tűz áldását. Az ég felé tartva a Teremtő, a föld felé tartva Földanya, Boldogasszony áldását kérték. A hetedik ponthoz, a szívhez, mint saját világunk középpontjához érintve arra adtak választ a többiek tanúsága mellett, hogy hogyan és mire használják majd a dobot, a dob által keltett, megidézett erőket. Mindezt fehér lóbőrre állva, szent esküvéssel tették. Majd a régebben beavatott dobok hangját követve csatlakoztak azokhoz, s így jelképesen a dobok, dobbal bíró emberek családjának tagjaivá váltak.

Így szól egy dob-avató ének:

MUTSD AZ UTAT, DOBOM

Mutasd az utat dobom
Agancsos, patás hátasállatom
Mutasd az utat dobom
Agancsos, patás hátasállatom

Hívj, hívj, örvénylő mélybe le
Oda, hol dobog Földanyám szíve
Hívj, hívj, a fényes ég felé
Vigyél éltető Nap-apám elé

(Sólyomfi Nagy Zoltán)

Másik fontos eszköz volt a csörgő. Leginkább keményebb szarvasbőrből, szarvaspatákból, őzpatákból, csontokból készült, később fémet is használtak. Hangja finomabb, mint a dobé, így leginkább az erők, energiák kiegyensúlyozására, a csakrák (csokrok) harmonizálására használták.

A segítő erőket, „jó szellemeket” hívták vele, inkább nőies jellegű eszköz volt.
A láncos bot is hasonló szerepet töltött be. A ráerősített fémfüggők, zörgők, csontdíszek, paták a bot ütemes rázásával adták ki hangjukat, mellyel az utazást, szertartást, gyógyítást kísérték, segítették. Dob híján a bot gyakran töltötte be annak szerepét, illetve olyan feljegyzés is fennmaradt, miszerint még az út elején járó táltos csörgős botot használt, míg méltóvá nem vált arra, hogy saját dobja legyen.
A kuszori nem más, mint egy fából, régebben talán szarvasagancsból kifaragott, lehajló lófejű bot, melyet bizonyos szertartások alkalmával – megőrződötten Somogy megyében – szalagokkal feldíszítettek, s a résztvevőket hívták, terelték vele egybe.
A síp – kettős csontsíp, cserépsíp – a levegőt rezgette meg, így a lélek rezdülései szólaltak meg általa. A magasabb, élesebb hangok a felső világ, a szárnyas lények, madarak hangját szólaltatták meg, a mélyebb, tompább hangok a középső és az alsó világ, a lelkes lények és a föld alatti mélyedések, barlangok lakóinak hangján rezegtek. Megidézték vele őket, hogy a szertartás, vagy gyógyítás során erejükkel a gyógyítót, vagy a beteget segítsék.

Ősi istenképünk és a hozzá kapcsolódó elnevezés nagyon szépen kifejezi a fény és árnyék, sötét és világos, kifelé fordulás és befelé fordulás, születés és elmúlás kettősségét.

Isten szavunkban az IS a szabad lélek, a TEN a TENGER, azaz a VÉGTELEN. Az Isten szó jelentése tehát: VÉGTELEN LÉLEK. Ez jelölheti a mindannyiunkban létező teremtő erőt, a mindünkben ott élő Istent.
Összefoglalás:

A Diószegi könyvben olvastam egy számomra biztató mondatot, amely arról szólt, hogy valahol a nyolcvanas évek vége felé egy újabb uráli utazása során találkozott az utolsó sámánnal.

Bennem ez a mondat egy olyan reménykedést indított le, hogy elkezdtem kutatni ma élő táltosok után. Találtam is jó néhányat.

Ha táltosnak születni kell, akkor az azt jelenti, hogy fontos küldetéssel érkezik e világra.

Ma már elég komoly spirituális tudással rendelkezik a világ, és egyre elfogadottabb az, ami keleten évezredek óta tudott dolog, hogy minden egyes életnek célja, feladata van. Karmikus küldetése. Tovább gondolva a „karmikus küldetést” rájövünk arra, hogy minden élő dolognak, így egy népnek is van karmikus útvonala. Minden megszületik, fejlődik, majd eltűnik. Remélve, hogy teljesítette a születése előtt felvett célokat, feladatokat.

A népek vallásában szerintem benne van, volt a karmikus feladat. Az ősmagyar vallás alapja a tudás. Barbároknak nevezik őket, de a 700-as években már használtunk könnyen tisztítható és cserélhető alsóneműt. Erre a civilizált Európának még kb. 500 év kellett. Tej és hús port ettek őseink. A honfoglalás lebonyolításról ne is beszéljünk.
A Táltos küldetéssel születik. Egyszerre papja, gyógyítója és vezére népének, csoportjának. Vannak jelek amik születésekor figyelmeztetik a szülőket, hogy ezzel a poronttyal kicsit többet kell foglalkozni. Ezek a már említett csont többletek (fogak, hatodik ujj).

Ha figyelmesen olvassuk a történéseket, akkor olybá tűnik, hogy Európa elpusztítani, eltitkolni szándékozik az ősi kultúránkat.

Aki szeretne utazást tenni a Táltosok korába, annak szíves figyelmébe ajánlom Wass Albert, Hagyaték című munkáját.

Ha ki is akarja magát próbálni vagy beleszagolni a tudásba, esetleg tanulni kívánja a magyar hagyományokat, akkor ajánlanék egy linket ahol érdemes körülnézni: www.tengri.hu.

Ugyanis vannak ma is táltosok, vannak olyanok, akik követik a hagyományokat és minden szó, jel, mondat után komoly kutatásokat végeznek. Sajnos olyanok is vannak, akik csak nevezik magukat táltosnak, vagy táltos tevékenységnek hívják azt a gyógyító módszert, amit éppen alkalmaznak. Kevés kivételtől eltekintve általában ezek a szavak inkább marketing eszköznek bizonyulnak.

Azt gondolom, hogy az alapelvek a korral együtt nem változhattak. Aki reklámértéket tulajdonít a táltos szónak, az nem lehet igazi táltos. Az igazi gyógyítót onnan ismeri fel az ember, hogy nem a búsás haszonért teszi a dolgát.

Paracelsusról írják a XVI. században a következőket: „Ilyen szellemben gyógyított Paracelsus Baselben. Figyelték tanítványai és figyelték a helybéli orvosok is, akiknek ez jóval kevésbé tetszett. A baseli orvosok mindenek előtt a nyerészkedésért, pénzért gyógyítottak és a felcserekkel, gyógyszerárusokkal közös megegyezés alapján minél jobban kihasználták a betegeket.”

Jó kis mondat. A mai tendenciákhoz még hozzá lehet tenni a kísérletezés szót is.

Wass Alberttel kezdtük, illendően vele is fejezzük be. A Hagyaték című regényének utószava álljon itt intelem és tanulság gyanánt. Ez a kis részlet választ ad az egyén teendőire is.

Ennél a pontnál a krónikás búcsúzik. Eltelt fölötte az idő. Mielőtt azonban útjára indítaná ezt a könyvet, még mondani kíván valamit. Az isteni lábnyom, amit a krónikás -ha hiányosan is, de igaz hűséggel- idáig követett, nem vész el ezután sem. A hagyaték megmarad, mert Istentől való

s ezáltal elpusztíthatatlan. Eljő az idő -s alighanem már itt is van-, amikor fiatal, erős izmú és tisztára mosott lelkű krónikások fölkapják az elejtett szálat, s viszik tovább a beteljesedés felé, míg csak be nem következik a krisztusi ígéret: “… és az igazság szabadokká tészen!”

Örvendezzetek hát, magyarok, bármit is lát szemetek a ma sötétjében: a szabadulás perce közeledik! Ne várjátok azonban, s ne keressétek se ágyúk dörgésében, se hangzatos politikai jelszavakban: az Úr igazsága halkan jár, és békesség kíséri. Az Ő akarata rendelkezett már minden dolgotokban, s az

Ő rendelkezését nem az idő méri, hanem tudás, lelki tudás. Gondozzátok csak a mustármagvakat s egyébbel ne törődjetek. „Nem sokaság, de lélek végez csoda dolgokat!” Ősi tanítás ez, amit a Kárpát-medence nagy horvát-magyar költője és hadvezére vetett papírra számotokra, évszázadokkal ezelőtt. Tartsátok észben, magyarok. S ti is, Kárpát- medencénk testvér- népei. Nem nyelv teszi az embert. Az ember lelke emeli rangra a nyelvet, vagy taszítja azt útszéli árokba, a használat erkölcsi mércéje szerint. Ne féljetek. A magyar lélek él. Teremtő Istenünk működik benne és általa. Ne csüggedjetek. Gondozzátok csak hűséggel a mustármagvakat.

…ha szemetek a hitványak győzelmét véli látni úton-útfélen: ne döbbenjetek meg. Az Úr nem számokban méri az igazság győzelmét, hanem az igazak cselekedeteiben. Ne keserítsen el a gyöngék hűtlensége se. Sajnáljátok a nyelvét vesztett magyart, mert önmagát rövidíti csupán, nem nemzetét. A nemzet nem számokban él, de lélekben. Egy az Úr oldalán százezreknél is többet számít a jövendő mérlegén.

(…)

Az igazak jövendőjét lélek és szellem ereje formálja, s az Úr ereje emeli magosba.

Bízzatok, magyarok! A rabság és szenvedés napjai megszámláltattak. A szabadság hajnala dereng. Vigyázzátok a mustármagvakat!